Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Zalabai Zsigmond: Metafora ős ikonitás (tanulmány)

nem válik a „szóképpel megvilágított dolog jelentésévé”. — A „harmat” jelemtéskörébjő 1 az olyan konnotátumok, mint az „apró”, a „nedves” stb., továbbra is idegenek maradnak a „Szépség” fogalmától; az ikonba — minit ábránk mutatja — nem is kerültek be.

Ikonon mi tehát azt a közös jegyhalmazt, azt a köztesképzetet értjük, melyet az interakció vált ki, a közös nevezőre hozott hangulatiság és/vagy érzékletesség és/vagy gondolatiság sajátos kifejeződéseként.

A fönti három minőség az ikonban hol összefonód.ottan, hol meg különváltan nyilvánul meg. 1. A Richards 1924-ben megfogalmazott következtetései ma is érvényesek: „mindig túlzott fontosságot tulajdonítottak a képek érzéki minőségeinek. Holott a kép hatását nem annyira az biztosítja, hogy mint kép ©leven, mint inkább az a jellege, hogy az érzékeléssel sajátszerűen összekapcsol valamely tudati eseményt.”24 Az ikon jellege szerzőnként, korstílusonként változhat; komponensei közül hol az érzelmi, hol a gondolati, hol meg az érzékletes oldal kaphat élesebb fényt. Ilyen végkövetkeztetésekre jutott Henry Wells is a Poetic Imagery (Költői képvilág) című tanulmányában, melyben a metaforának hét típusát különböztette meg.

Esztétikailag a legkezdetlegesebb forma szerinte az indulatos és a dekoratív. Az előbbi típus, melyet „fellengzősének is nevez, a metafora érzelmi-hangulati értékét aknázza ki. Különösen a beszélt nyelvben gyakori: „nagy és társadalmilag fontos metaforaállomány”. A dekoratív metafora szerinte a kataikrézishez áll közel; konkrét tárgyat konkrét tárggyal köt össze, ahelyett hogy „a természet külső világát az ember belső világához" viszonyítaná.

Az előbbieknél magasabb fokra helyezte a túláradó és az intenzív képet. A „túláradó” metaforákat a preromantikusok kedvelték. A laza összehasonlításokat közös értékmozzanat kapcsolja össze, nem pedig az alaki-szerkezeti, vizuálha'tó hasonlóság:

Szép június piros, piros rózsája kedvesem;

ó kristálytiszta dallam ő, mely fölcseng édesen

— írja Bums a Piros, piros rózsa című versében (Kálnoky László fordítása), melyben a nőt, a piros rózsát, a tiszta dallamot az hozza közös nevezőre, hogy „a maga helyén mindegyik a legjobb”. Az intenzív típushoz — amely a dekoratív kifinomult változata — Wells az embléma- vagy szimbólum értékű metaforákat sorolja. A kép ilyenkor tisztán vizualizálható és „makettszerű” (pl. Dante pokla). A szerző szerint az intenzív kép a szimbolikus szertartásokkal rokon, ezért hagyományos, intézményes jellegű. Ide sorolja a szerző az allegorikus alakokat is; a pasztorálok figuráit stb.

A metafora három legértékesebb osztályába a lesüllyedt, a radikális és az expanzív képeket sorolja. Kifejezetten irodalmi jellegűek, egyéni invenció szülöttei, „belsőlegesek”. A lesüllyedt kép (amely nem tévesztendő össze a holt metaforával!) „a teljes láthatóság szintje alatt” lebeg, érzékletességre csak közvetve utal, ikonját tehát a gondolatiság alkotja meg:

Embernek tűmi kell, hogy elmegy innen, mint

Ahogy megérkeztét viselni kénytelen.

Mert érettség: ez mindenünk.

A Lear királyból származó, Füst Milán fordításában pontosan visszaadott Shakespeare- metaforában a „Ripeness” (érettség) a lesüllyedt kép: gondolati analógiát sejtet „a növényzet természeti ciklusainak és az emberi élet ciklusainak kikerülhetetlen rendje között”.

A radikális kép nem az egymás mellé helyezett dolgok láthatóságán, külső hansonló- ságán alapszik, hanem logikai analógián. Gyakran ,,költőietlennek” hat, mert nem festőiségre, hanem túlzott egyszerűségre törekszik, technikai vagy tudományos kifeje24. Wellek — Warren: Az irodalom elmélete. Budapest 1972, 278. I.