Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ankét: Dobos László, Gál Sándor, Lacza Tihamér, Ordódy Katalin, Tőzsér Árpád válaszai
hogy hosszú idő után jó lenne ismét megpróbálkoznom a szépprózával. Egy derűsnek elképzelt regény váza már összeállt bennem. Távlati terveim között szerepel még egy interjúkötet is, amelyben csehszlovákiai magyar értelmiségieket mutatnék be az olvasóknak; ehhez a könyvhöz már gyűjtöm az anyagot. Ordódy Katalin 1. Nemzetiségi irodalmunk igen összetett fejlődésen ment át a legutóbbi csaknem három és fél évtizedben. A háború utáni teljes stagnáció megszűntével az ötvenes évek elején meg kellett keresnie azokat az elszakított szálakat, amelyek az egyetemes magyar irodalomhoz, ezenkívül az előzőleg létezett kisebbségi irodalomhoz kötötték, ugyanakkor rá kellett találnia arra az útra, amely a csehszlovák irodalmi közegbe való beépüléshez vezetett. Ez a hármas kötődés — tudomásul vesszük avagy sem — a fő meghatározója további fejlődésünknek. Célunk az lenne, hogy végül is eljussunk a világirodalom áramába. Ha ezekkel az igényes követelésekkel állítjuk szembe, kifejezőbben domborodnak ki értékei, negatívumai és — korlátai. A kezdetben egészen érthetően a lírai elem, a költészet dominált (magam is versekkel kezdtem), de az utolsó húsz esztendőben irodalmunk a legkülönfélébb műfajokkal gazdagodott, prózával, drámával, irodalmi kritikával, esszéírással. Ebben az időszakban figyelemre méltó alkotásokról csak a legszűkebb nemzetiségi értelemben lehetett beszélni, az első bizonytalankodó lépéseket az akkori irodalompolitika a sematizmus felé terelte. A legfigyelemreméltóbb eredmény, hogy az utánunk jövő generációnak nem kellett megbirkóznia azokkal az akadályokkal, amelyekkel mi küzdöttünk, és kialakult egy szolid tradíció, amely biztosítja (biztosíthatja) irodalmunk további fejlődését nemcsak mennyiségi, minőségi értelemben is. Az első generáció — mint Egri, Bábi, Dénes, Ozsvald jómagam stb. — írásait a nyomunkba lépő Duba, Dobos, Rácz, Tőzsér, Cselényi, Mikola Anikó, majd Varga Imre és az egészen friss ígéretek munkái követték, irodalmunk sokszínűbb lett tartalmilag, formailag, felfogásban egyaránt. Gondolom, nem túlzás, ha a szlovákiai magyar irodalom érettségéről beszélek, amelyről tanúskodik az az epikai szintézis, amely eszmeileg és kifejező formáiban hozzá mérten kritikus, nem szentimentális, de érzelemgazdag képet nyújt nemzetiségünk utolsó évtizedeiről. Megtanultak olvasni bennünket, keresni könyveinket, és ez jó, mert egyetértek azzal, hogy az irodalmat nemcsak az irodalmi művek összessége jelenti, hanem az olvasókhoz való viszonya is. Ez az epikai szintézis, úgy vélem, nem egy pontban találkozik nemcsak a jelenlegi magyar, de a szlovák próza törekvéseivel is, és elősegítheti az irodalmi és nézetben találkozásokon kívül a társadalmi kapcsolatok elmélyítését is. 2. A publicista és esszéista Fábry egész életművén végigvonuló eszmei-erkölcsi elkö'- telezettség, a „vox humana” az, ami engem Fábryban leginkább vonzott. Gyakran körülményes, expresszionista stílusát nem nagyon kedveltem. A másik dolog, amit Fábryban nagyra értékelek, kitörésre ösztökélt a provincionalizmus ördögi köréből. Véleményem szerint sikerrel, már nincs szükségünk arra, hogy irodalmunkat valamiféle alacsonyabb szintű, kisebbségi kritériumokkal mérjék. Fábry mondanivalóját, hitvallását nem lepte be a por, és nem haladta túl a kor. Máig is világlik és hat, olyankor is beleütközünk, mikor legkevésbé várjuk. Alig hinném, hogy a Fábry-életmű értékeit teljes egészében kimerítettük és magunkévá tettük, s megszületett volna az a komplex mű, amely hiánytalanul mutatja be őt s adja át a következő nemzedékeknek, egy olyan mű, amelyhez már semmi újat nem lehet tenni.
