Irodalmi Szemle, 1981

1981/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ankét: Dobos László, Gál Sándor, Lacza Tihamér, Ordódy Katalin, Tőzsér Árpád válaszai

ségnek, az hiába makulátlan erkölcsű, íróként eleve bukásra van ítélve. Ugyanakkor a helyes valóságlátás, a mély életismeret még a legellentmondásosabb ideológiáért lelkesedő alkotó művészetében is értéket teremthet, ha megfelelő tehetséggel párosul (lásd például: Balzac, Dosztojevszkij stb.). Igaz, a tehetség önmagában nem elegendő. Egy jótollú, jelentékeny író is szolgálhat hamis ügyet (gondoljunk csak a Nobel-díjas Knut Hamsunra), sőt elképzelhető az is, hogy művészete ellaposodik, mert ingatag erkölcsi alapra építkezett. Végeredményben a műalkotás teremtése, létrehozása egy igen bonyolult és összetett folyamat, amelynek minden részletét a kívülálló (mondjuk egy kritikus vagy esztéta) nem képes megvilágítani. Mi több, sokszor maga a művész is csak semmitmondó válaszokat tudna adni, ha munkájáról faggatnák. Ezért nem hiszem, hogy olyan könnyű lenne megfigyelni az „erkölcsi eszmék” ösztönző hatását az „esztétikai értékekre”, mint ahogy azt a kérdés sugallja. Sem a művészben, sem pedig a műalkotásban nem lehet különválasztani — elvonatkoztatni — egymástól az „etikai” és az „esztétikai” összetevőt, a kettő ugyanis állandó kölcsönhatásban áll egymással. Azt is mondhatnám: szimbiózisban élnek, egyik a másik nélkül nem létezhetne önmagában. A kritikusnak is mindig szem előtt kell tartania ezt a kettősséget, habár jól tudom, hogy ez milyen nehéz feladat.

4. Minden igazi író annak a közösségnek a szószólója elsősorban, amelynek a nyelvét beszéli, s amelyből elindult a Parnasszus meghódítására. Ha kiszakad fvagy kiszakítja magát) ebből a közösségből, akkor egyszeriben félszárnyú madárrá válik, amely nem szárnyal, csupán vergődik a levegőben, és sorsa csakis a zuhanás lehet. Az útra- bocsátó közösséghez való szoros kötődés természetesen nem a „tematikai” elkötelezettséget jelenti, hanem azt, hogy az a valóság, amelyben közössége és ő is él, híven, hitelesen tükröződjék a tehetségéhez mérten legmagasabb szinten megírt művében. A közösség lélekszáma az esztétikai érték szempontjából nézve nem mérvadó — az alig kétszázhúszezernyi izlandi népnek Nobel-díjas írója van —, a közösségnek egy adott társadalmon belüli helyzete azonban nem lehet közömbös az író számára. De más a szűkebb közösség sorsáért érzett felelősség, és megint más a kiemelkedő művészi teljesítményre való törekvés. A kettő ugyan nem zárja ki egymást, de nem is függ egymástól.

5. Kritikánkról manapság többnyire fanyalogva nyilatkoznak — szóban és írásban is — az érintettek: a költők és a prózaírók. Az egyik oldalon azt kifogásolják, hogy hajbókol, felelőtlenül lelkendezik, jóváhagyólag tudomásul vesz; a másik oldalról viszont ilyen hangok hallatszanak: nagyképű, akadékoskodó, felkészületlen, felszínes, impresz- szionisztikus, szubjektív etc. Valóban komoly bajok lehetnek ott, ahol ilyen súlyos vádak hangzanak el. Egy pillanatra behúnyom a szememet, hogy magam elé képzeljem a kegyetlenül eltángált, és megtépázott műítész sereget, s legnagyobb megdöbbenésemre harmad- vagy negyedmagammal állok a csatatéren. Igazán, elvetemült fickók lehetünk, ha ilyen kevesen ennyi gonoszságra képesek voltunk. Bár a derék haramiák mentségére legyen mondva, ők inkább csak kényszerből vállalták ezt a szerepet, s egyáltalán nem áll szándékukban kritikusként nyugdíjba vonulni. Ennyiből is kiviláglik talán, hogy szervezett csehszlovákiai magyar irodalomkritikáról ma nem beszélhetünk. Tulajdonképpen irodalomkritikusank sincsenek, csak több-kevesebb rendszerességgel kritikákat, recenziókat is író toliforgatóink. Műkritikánk legsürgősebb feladata az lenne tehát, hogy megszülessen és szervezett formában, meghatározott keretek között tevékenykedjen. Amíg mindez meg nem valósul, addig nincs sok értelme a kritika feladatait hosszasan taglalni, esetleg az irodalomra gyakorolt hatásáról elmélkedni.

6. Határozott szándékkal írok, de csak rövid távra szóló tervet készítek magamnak, s többnyire azt sem tartom be — tehát igen rendszertelenül dolgozom. Leginkább a művelődéstörténeti és tudománytörténeti kérdések izgatnak és foglalkoztatnak, de nem közömbös számomra a tudományos ismeretterjesztés sem. Mindehhez a tevékenységhez megtaláltam a legalkalmasabb formát — ismeretterjesztő esszének neveztem el —, s remélem, belátható időn belül sikerül majd elfogadható szinten művelnem is. A kritikaírással sem szeretnék egyelőre felhagyni, de őszintén be kell vallanom, hogy kezdeti lelkesedésem jócskán megfogyatkozott. Mostanában egyre többet gondolok arra is,