Irodalmi Szemle, 1981

1981/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ankét: Dobos László, Gál Sándor, Lacza Tihamér, Ordódy Katalin, Tőzsér Árpád válaszai

dalom legnagyobb eredménye — önnön létezése. Az pedig, hogy van — a továbblépés és a továbbélés lehetőségét is jelenti.

2. Fábry Zoltánt személyesen nem ismertem, így kizárólag művei és a szemtanúk, barátok vallomásai, visszaemlékezései alapján tudok képet alkotni róla. Szándékosan nem említettem a méltatásokat, a halála után keletkezett pályarajzokat — akad közöttük könyvnyi terjedelmű is —, mert ezek, véleményem szerint nem eléggé hitelesek és meggyőzőek, torzítva mutatják be őt. Már életében nem hétköznapi jelenségként élt a köztudatban, némelyek minden vitás — akár irodalmi, akár nem irodalmi — ügyben a döntőbíró szerepét szánták neki, s véleménye felért egy kinyilatkoztatással. Sokan stószi remetének nevezték, de valójában egy stószi dalai lámának képzelték, már-már emberfeletti lénynek. Nagymértékben hozzájárult ehhez régi keletű tekintélye, s az a körülmény, hogy az irodalmi élet csataterein — jó tábornokhoz illőn — csak elvétve mutatkozott személyesen is. (Stószi főhadiszállására futárok vitték a pozsonyi híreket ...]

Halálát követően alakja egyre inkább legendássá, sőt mondhatni: mitikussá vált. Stószi háza, amely annak idején olykor a delphoi jósdára is emlékeztetett, ma zarándok- hellyé lett, s minden Szepsi környékén túrázó-buszozó dikcsoport, középiskolai osztály szinte kötelező uticélja. Megvallom, ez a Fábry-kép s ez a Fábry-kultusz nekem egy cseppet sem rokonszenves. Nem is ilyennek látom őt, hanem sokkal hétköznapibbnak, ugyanakkor sokkal emberibbnek is. Olykor megesik, hogy vitatkozni kényszerülök vele

— az ő érdekében. „A műfaj neve: antifasizmus” — dobta be annak idején a köztudatba fogódzónak és skatulyacímkének. Rosszabbat talán nem is tehetett volna önmagának. Mindenki ezt a fogódzót ráncigálta, ezt a fiókot nyitogatta — s közben háttérbe szorult a lapszerkesztő, a félelmetes hírű (s olykor bizony nem tévedhetetlen) irodalom- kritikus és esztéta, az elnyomott kisebbségek jogaiért síkra szálló publicista, a szenvedélyes és elfogult ember.

Az „antifasiszta” Fábry mellett a „programadó” Fábry is szerepet kapott, különösen a halálát követő Időkben, s ezzel egy újabb lehetőség nyílott alakjának mitizálására. Programra természetesen minden irodalomnak szüksége van, a csehszlovákiai magyar irodalomnak is — ez vitathatatlan. Most már csak az a kérdés, vajon a Fábry-i program

— amely nemcsak írói, hanem közösségi program is — mennyire időszerű ma, alkalmazható-e megbízható iránytűként minden helyzetben? Kielégítő választ majd csak akkor adhatunk, ha ezt a programot a különféle stilisztikai és „retorikai” ballasztoktól megszabadítva, kizárólag a lényegre összpontosítva vesszük tüzetesen szemügyre és szembesítjük a valósággal. Véleményem szerint a Fábryval foglalkozó írások többsége nem megérteni akarja Fábryt, hanem egyetérteni vele, nem kritikusan elemezni életművét, hanem méltatni. A szerzők — meggyőződésem, hogy jóhiszemően — úgy képzelik: ha gyakran idézik jellegzetes kifejezéseit és meghatározásait, ha mechanikusan magukévá teszik gondolati sémáit, akkor ezzel Fábry szellemét is átmentik és integrálják. Ez azonban ilyen módon nemcsak megvalósíthatatlan, de elképzelhetetlen is. Távol áll tőlem Fábry deheroizálásának szándéka (legföljebb „demitizálni” szeretném), mégis úgy érzem, a Fábry iránti túlzott tisztelet és rajongás megnehezíti — sőt olykor talán blokkolja is — közgondolkodásunk kibontakozását.

Visszatérve azonban a kérdésre: mi az, amit Fábry Zoltán munkásságában a legfontosabbnak és követésre méltónak tartok? Mindenekelőtt bátor, szenvedélyes hangvételű publicisztikáját említeném, nem is annyira humanizmusa és következetes marxizmusa miatt, elvégre mindez egy valamire való toliforgatónak ma már a vérében kell hogy legyen, hanem elsősorban érdekes és jellegzetes egyéni („expresszívnek” is nevezett) stílusa miatt. A Fábry-i stílussal a Fábry-kutatás eddig még behatóan nem foglalkozott, ezért én az irodalmárok figyelmét ide összpontosítanám. Ugyanakkor kötelezővé tenném közhelyszerűen és szürkén fogalmazó publicistáink számára Fábry publicisztikai írásainak olvasását, talán okulnának belőlük. Fábry irodalomkritikusként is figyelemre méltó, véleményét azonban nem lehet és nem szabad abszolutizálni, kinyilatkoztatásként értelmezni, esetleg mindent eldöntő érvként felhasználni pörös ügyekben.

3. Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy jó műalkotást csakis tehetséges, rátermett ember képes létrehozni. Aki híján van a tehetségnek, esetünkben, mondjuk, az íráskész