Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ankét: Dobos László, Gál Sándor, Lacza Tihamér, Ordódy Katalin, Tőzsér Árpád válaszai
3. Ebben a nyelvi kuszalékban nem tudok eligazodni, pedig viszonylag jó a tájékozódó képességem; idegen hegyek között se tévedtem el még soha. A közhelyek azonban összezavarnak. Mi a fene ez az „író-alkotó erkölcsi eszmény?” Meg az „etikai eszmény és a művészi eredmény?” Hát lehet így valamit fölkaszabolni? Az író — ha jó író — egyetlen egész. Magatartása, embersége, eszményei, meg még ezernyi más is: műveiben válik valósággá. Egész-volta a műben realizálódik, mert a mű maga: erkölcs. Teljes fedezete az ember-írónak. Annak, aki Ady, aki József Attila, Veres Péter, Németh László... Mind más és mégis mind: sugárzású galaxis. Törje szét, aki tudja, aki meri. 4. Megítélésem szerint az író dolga, hogy jó műveket alkosson, ha erre úgy-ahogy megadatnak számára a feltételek. Hogy az íráson túl egyéb koloncokat is a nyakába vegyen és viselje — elvárni tőle kötelezően nem lehet. Ha mégis megteszi — tapasztalatból mondom — nemigen kap érte dicséretet. Legfeljebb önmagát nyugtathatja meg azzal, hogy a pár megírt könyvén túl igyekezett hasznossá tenni magát. De nem holmi „egyetemes ambíció” magasztos „távlatairól” van szó ez esetben. Hanem mondjuk a Szenei Molnár Albert napokról (hallom, újfent baj van az elnevezéssel); egy-egy író-olvasó találkozóról, vagy más CSEMADOK-rendezvényről. Tehát nagyon is lokális teendők föilvállalására és elvégzésére jut lehetősége a csehszlovákiai magyar írónak — ha vállalja. Ha nem, akkor se kövezendő meg, mert — ismétlem — nem ez a dolga. 5. Irodalomkritikai gyakorlatunknak két rétegét érzékelem. Az egyik igyekszik — makacsul — megőrizni az ötvenes évek érték- és mértékrendjét, amely ugyan tarthatatlan, mégis él, sőt olykor szeretné az irányadó és az értékrend kialakító szerepét is eljátszani. Ebből kiviláglik, hogy nemcsak az „írók” között vannak dilettánsok, akad kritikusaink között is pár tudálékos, aki képtelen felfogni, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt nemcsak a mérni való változott meg... A másik vonulat egyetemes mércével igyekszik megmérni munkáinkat. Ezt a szándékot nagyra kell becsülni. Számomra egy tisztességes elemzés — akár elmarasztaló is — többet ér, mint a kidekázott szőre mentén való simogatás. Amit egy kissé eltúlzottnak látok, az a nagymérvű — olykor szinte már statisztikának számító — szövegelemzés. Nem hiba, de kritikánknak — gyakorlati, tehát olvasói célokat és elvárásokat is követve — tágabb közönséget is kéne tájékoztatnia, mert — G. Steinert idézve — „a kritika mások géniuszának kegyelméből van”. 6. Minden írói terv, program: fikció, mert soha nem lehet tudni, hogy mi valósul meg belőle. Ezért úgy vélem: a kész alkotás a fontos, ami kézbefogható, ami megmérhető és továbbadható. Ami dokumentum. Lacza Tihamér 1. Mivel a kérdés a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom egészét érinti, úgy illik, bogy válaszomat is ebből a szemszögből nézve fogalmazzam meg. Sőt, ha jobban végiggondolom, tulajdonképpen nem is annyira illendőségből, mint inkább kényszerűségből kell ezt tennem: kielégítő irodalomtörténeti összefoglalás, jól körvonalazott írói pályaképek és megbízható elemzések, kritikák híján ugyanis nem vállalkozhatom semmiféle értékrend megállapítására vagy rangsor felállítására. Dolgomat csak nehezíti, hogy a csehszlovákiai magyar írók műveinek — kiváltképp a korábban keletkezetteknek — jelentős része ismeretlen előttem. Mindezek előrebocsátása után talán már kevésbé lesz meglepő — s remélhetően nagyképűségnek vagy gőgnek sem minősül majd —, ha tömören csak annyit mondok: a csehszlovákiai magyar iro
