Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ankét: Dobos László, Gál Sándor, Lacza Tihamér, Ordódy Katalin, Tőzsér Árpád válaszai
társi köréhez, esetleg egyéni tervekhez vagy egyéni olvasmányélményekhez. Két külön időritmus. Az Irodalmi Szemle — amely hivatalból is „kritika-köteles” — e tekintetben meghökkentő. A lap ítész rovata alkalomszerű, összeáll, az kerül az olvasó elé, ami van, mit össze lehet kaparni. S e kritika abszenciő mögött én nemcsak a szerkesztőség ügyetlenségét látom, hanem kritikai gondolkodásunk aggasztó válságjeleit. A kritikai szemlélet válságjeleit. Hiányérzetem van a recenzió szintű írások ismétlődő hangvétele miatt is: rendszerint ismertetnek, elmarasztalnak és igényeket támasztanak. Kevésnek érzem ezt. A kritikus, ha már egyszer vállalkozik, miért nem mondja tovább a művet? Miért nem mond többet, mint az író? Miért nem elemzi, miért nem fejti a mű valósághátterét is? Irodalmunk állandó gondja a valóságérzék, a valóságszemlélet, kritikánknak többet kell tudnia valóságunkról, mint amennyit elmond. Az az érzésem, hogy irodalmunk ma többet mond, mint amennyit kritikánk felfog belőle. Kritikai gyakorlatunkban miért nincsenek bizonyítási eljárások? Hiányérzetem van azért is, mert az elmúlt évtized kritikai megnyilvánulásai líra-súly- pontúak voltak. S ebben nemzedéki elfogultságot és nemzedéki kizárólagosság veszélyét látom. Valóban a hetvenes évek irodalmában a költészet mondott a legtöbbet önmagunkról? Hiányérzetem van a kritika igazmondását illetően is. S a kiút? Nem hiszek az ankétokon kinyilatkoztatott és megjelölt „kiutakban”. Az utak határozott keresését látom kiútnak, a kritikai munka szinte közösségi méretű vállalását és művelését. 6. Ösztönösen, s tudatosan is. Gál Sándor Nem kedvelem az ankétok, körkédések közhelyeinek irodalom- és társadalom-megváltó áhítatának glóriázott zúzalékát. Hogy miért, arra éppen az eddigi ilyen „akciók” eredménytelensége ad elriasztó magyarázatot. Mi az elmúlt két évtized alatt az ankétok, viták során alig tisztáztunk valamit. Ha mégis volt némi eredmény, pár év múltával a dilettantizmus visszaszivárgott, s élt tovább — él mindmáig. Riasztott, s riaszt továbbá az is, hogy a jószándékú és tisztességes indulatokat sokan sértésnek vették és személyeskedésig fajuló, irodalmon kívüli majdani „leszámolásokat” helyeztek kilátásba. Aztán, hogy elcsitult a hullámverés, tette ki-ki a maga dolgát, mint korábban. Nem lett rangosabb a költészetünk, nem csörgedezett szélesebb mederben prózalrásunk. Nem álltak sorba könyveinkért az olvasók, nem vásároltak többet, mint korábban; tankönyveinkből az ostobaságokat tovább oktatják — a tojássárgája mindmáig „a legnagyobb sejt”, s a dudvásszárú növények továbbra is pusztítandó „dudvák ...” Az Irodalmi Szemle körkérdéseire ezért nem állt szándékomban most se válaszolni. Hogy mégis kötélnek álltam, azárt van, mert Duba Gyula azt mondta a telefonba: „Ha nem válaszolsz, megint csonka lesz az ankét.” Az ilyen érv ellen tájainkon nincs fellebbezés! Ha csak az én hozzászólásommal lesz teljes az ankét, már írom is az „átgondolt, pontosan fogalmazott és lényegetmondó” válaszokat. Remélem, sikerül megfelelni a magas követelményeknek. 1. A folytonosság megteremtésében és — a folytathatóságban. 2. Mindent összefogva: Fábry életművének lényege az út, — a választható és a járható.
