Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Zalabai Zsigmond: Metafora ős ikonitás (tanulmány)

tozik: valóban látjuk Apollinaire „megsebzett galamját” és „sz&kőkútját”; s ugyanígy: szavalva, hangosan olvasva, valóban halljuk az Ady-veirs „szélfúvását”.

Lehet-e ikon a metafora?

Lehet, hiszen jellel, a fogalmak már említett „visszaérzékítésével”, ábrázolják a jelöltek tulajdonságait, mi több: még a jelölt tárgyak részei közötti viszonyt is képesek leképezni. Peirce nyomán különösen az angolszász szakirodalomban terjedt el az a felfogás, hogy a költemény ikonokból áll. Valójában a versnyelvben mindhárom jeltípus miegvan; arányuk korszakonként változik, előtérbe állítva, háttérbe szorítva hol a metaforát, hol meg a meitonímiát. Mivel azonban az ikon nemcsak vizuális kép lehet, hanem „halláskép” is, róla a költészet, amely egyesíti magában, miint Hegel vallotta, a képzőművészet és a zene bizonyos vonásait, valójában sohasem mondhat le. Ez a nézete M. B. Hester- nek is, aki a metafora ikonikus jellegével kapcsolatos véleményeket két csoportra, egy >>gyönge” és egy „erős” elméletre osztja (weak, ill. strong theory).

A gyönge elmélet szerint a metafora csupán a hangszimbolika tekintetében, tehát auditív értelemben ikonikus.5

Platón óta állandóan vissza-visszatérő esztétikai spekulációk tárgya az a kérdés, hogy a hangok önmagukban „jelentenek”-e. Az évszázadok során a beszédhangokat a legkülönfélébb „jelentésekkel” ruházták fel: hol színeket tulajdonítottak nekik (Jakobson szerint az i, í „fehér”; az u, ú, „fekete” — ám Bodroghy Szabolcs szerint „piros”)6; mások szerint az o, az ö a kerekség képzetét kelti stb. A kérdésről Fónagy Iván írt kitűnő tanulmányt7; hangsúlyozva, hogy az ilyen véleményeknek van ugyan bizonyos fiziológiai alapjuk (o-t képezve a száj valóban kerek formát vesz föl), s a nyelv valóban ismeri a magas és mély hangrendű szavak szembeállítását (kavar — kever), ám a beszédhangok „jelentésének” értékelésével meglehetősen csínján kell bánnunk.

A költői nyelv persze képes arra, hogy jelentés és hangzás között párhuzamot teremtsen, tudatosan aknázva ki a nyelv lappangó lehetőségeit, bizonyos hangok gyakori használatával olyan hangzásréteget hoz létre, amely hasonlít az ábrázolt jelenség megjelenési formájához, s a vers hangszerelése — mint E. A. Poe mondotta — a jelentés „visszhangjának” tetszik. Váléry felfogásában sem más a költészet, mint „ingadozás” a hang és az értelem közöitt”; s Poétái harmonisztikájában Berzsenyi Dániel is arról ír, hogy a költő az ábrázolt tárgynak megfelelően válogat a hanglehetőségek közül.8 Mint például Vörösmarty, aki a Zalán /urasában a robogás-dobogás hangstruktúráját tudatosan építi rá, kihasználva az r, a t, a k hangok hangfestő lehetőségeit, a fogalmi szintre:

s a bús csendbe merült országnak puszta határit Napkelet ifjainak robogó paripái tiporták

A „mimeitikus” szavakat a hangstruktúrákat a metaforában is megtaláljuk:

És dünnyög, motyog a cipő, hogy csizmának is elég volna.

(József A.: Esik)

Elültem mint az öreg szúnyogok, összébb simul a szittyó meg a nád, hever lábamnál a szél és morog; borzas a szőre. Sóhajt a világ.

(József A.: Margaréta)

Első idézetünkben a „dünnyög” és „motyog” hangutánzó szavak teszik ikonikussá a metaforát; a másodikban a megszemélyesítő „hever” és „morog” metaforákhoz csat5. M. B. Hester: i. m. 114—116. I.

6. P. Dombi Erzsébet: Öt érzék ezer muzsikája. Bukarest 1974, 10—11. I.

7. Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanából. Budapest 1959.

8. Szabó Zoltán: A mai stilisztika nyelvelméleti alapjai. Kolozsvár-Napoca 1977, 109— 113. I.