Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Zalabai Zsigmond: Metafora ős ikonitás (tanulmány)
METAFORA ÉS IKONITÄS* 1. „GYENGE” ÉS „ERŐS” IKONITÄS A költői nyelvet, minit ismeretes, a poétikai, esztéikai funkció uralja, többlettartalommal gazdagítva a műbe foglalt szavak hírértékét. A niem-ik öltői szóhasználatban jel és jelölt között — kivéve a hangutánzó szavakat — bizonyos űr, rés tátong. A költői nyelv ezzel szemben „betömi”, kitölti a jel és jelölt közötti űrt: a szavakat ikonlkus többletértékkel ruházza fel, s a vers szövege ezáltal szinte azonossá válik a vers tárgyával. Úgy válogatja meg, úgy alakítja és úgy szervezi a jeleket, hogy azok a valóság illúziójaként hassanak, „ábrázoló szimbólummá” (presentational symbol] váljanak.1 A versbeli szó a versen kívülitől mindenekelőtt abban különbözik, „hogy nemcsak egyszerűen helyettesít egy meghatározott denotátumot..., hanem hasznosan pótolja is azt a tárgy megismerésének vagy rendszerezésének folyamatában”.2 Mindez meglehetősen bonyolultan hangzik, ám rögtön egyszerűsödik, ha arra gondolunk, hogy Ady ismert soraiban: Párisba tegnap beszökött az ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen, — az ősznek nemcsak a fogalma van jelen, hanem egyéb őszi többlettartalom is. Ebből a két sorból — a gyakori s-ek, sz-ek érdemeként — jobban „kifúj” a szél, mint egy meteorológiai jelentésből, amelynek tárgya pedig ténylegesen az időjárás . . . Tömören szólva: Ady olyan szóegyüttest alkotott, amelyben jelentés és érzékletesség egymásba olvadt; a vers nyelvezete ikonikussá vált. Mi az ikon? A görög elnkön (’kép’) szóból származó fogalom eredetileg a görögkeleti egyházak fába vagy fémbe vésett táblaképeit jelentette. Az ikonok leírásával, a művészettörténet segédtudományaként, kezdetben az ikonográfia, majd századunkban az ikonológia foglalkozott; az utóbbi már nem pusztán leírta, hanem (a forma — ábrázolt dolgok — lényegi tartalom vonalán) már értelmezte, magyarázta is őket. C. S. Peirce, a szemiotika úttörője, a fogalmat a nyelvi jelek megnevezésére vette át. Peirce háromféle jeltípust különböztetett meg: a szimbólumokét, az indexekét és az ikonokét. Az ikon „minőség-jel”, a tényleges hasonlóság alapján jelöl: „valamely módon osztja a jelölt tárgy tulajdonságait, vagy hasonlít azokra”.3 Peirce kétféle ikont különböztetett meg: képet (amely tulajdonságot mutat be) és ábrát (amely részek viszonyát képezi le). Egy házról készített festmény ezek szerint kép (image); egy műszaki rajz viszont ábra (diagram).4 Ikonnak bizonyul a költészetben a kifejező íráskép, a kalligramma, a tipovers, a vers tárgyát láttató tördelés stb. Mindez azonban még a tényleges érzékelés köréhez tar1. M. B. Hester: The Meaning of Poetic Metaphor. The Hague 1967, 68. I. 2. f. M. Lotman: A művészet a modelláló rendszerek sorában. In: szerk. Hankiss Eele- mér: Strukturalizmus II., h. n. és é. n., 44. I. 3. W. K. Wimsatt: The Verbal Icon. New York 1958, p. x. 4. Szerdahelyi István: Költészetesztétika. Budapest 1972, 199. I. * Részlet a szerző Tűnődés a trópusokon c. készülő munkájából. Zalabai Zsigmond
