Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - Keszeli Ferenc: Képregény
Mozdult, de rosszul. Életében talán először vétett ilyen hibát. Vacak, semmi kis hiba volt, olyasmi, ami az emberrel a sima járdán is naponta megtörténik. Cipője orrával, könyökével végigszántott a rozoga, vedlett cserepeiken... Az az igazság, hogy megijedt. Mert ha nem ijed meg, akkor nem csúszik egészen az esőcsatornáig. Mérhetetlenül hosszú másfél perc telhetett el. A jegyzőkönyv szerint annyi volt. Mondják: a bámészkodók közül vagy másfél százan könyököltek be tanúnak, mintha felemelt statisztapénzt fizettek volna érte. Olyan is akadt, aki azt vallotta, hogy a kaszkadőr szándékosan engedte el magát a cserepeken, csakhogy ami azuítán történt, az sem volt véletlen, hanem az őrült kaszkadőr akarata szerint történt. Háromszor meghallgatták, aztán felírták a nevét a kiselejtezett tanúk listájára, és tekintettel a tudományos címére, tapintatosan elküldték oda, ahonnan bámészkodni érkezett a forgatás színhelyére. Az a másfél perc tehát mérhetetlenül hosszú volt. Lehet, hogy ő már az első másodpercekben eszméletét veszítette a nagy kétségbeesésben? Mert hogy lezuhan, az elkerülhetetlennek látszott. És amíg a korhadt bádog el nem szakadt, mint a sztaniolpapír, odalent az utcán a szájtátők fele röhögött, alkalmi mutatványnak, unaloműzésnek vélte a neves kaszkadőr bravúrját, a másik fele meg sikoltozott, a maradék, a szakmabeliek pedig sápadtan, mozdulatlanul, tehetetlenül lebénultak. Mire a szökőkút túloldalán, a fűre kikészített ugróponyvát a tűzoltók ijedten felkapkodták, a csatorna megszé- píthetetlenül leszakadt, így a kaszkadőr .eszméletlen görcse, kapaszkodása, a fizikai szempontok szerint abszolút haszontalan energiának bizonyult. Ezit megelőzően — vagy már a zuhanás közben? —, az agyának valamilyen leírhatatlan mechanizmusa azt a képzetet teremtette benne, hogy ami történik, az nem valóság. Hogy egyszerűen csak álmodja az egészet. Ettől az életösztön produkálta öncsalástól valamilyen gyönyörűséges megkönnyebbülést érzett, és zuhanásának hátralevő szakaszán szinte kéjérzet töltötte el. A fonákja lehetett ez annak a helyzetnek, amikor az ember álmában zuhan, majd felébred, és tudomásul veszi, hogy csak álmodott... De ő valóban lezuhant. Kezében a korhadt esőcsatornával, a mentőkocsi tetejére esett. A csatorna kovácsolt, szecessziós dísze beleakadt a mentős kilógó lábszárába, és csontig felhasította rajta a húst. Annak a körülménynek, hogy az áldozat a mentőkocsi és mentős körül támadt bonyodalmak miatt csak nagy késéssel jutott el a kórházba, úgy tetszik, nincs, vagy nem is volt jelentősége, mert a jelenlevő orvos a helyszínen megállapította, hogy a balesetet szenvedett személy már nem exhalál, tehát beállt a halál. Csakhogy hősünk igenis exhalált. Ha szabad eljátszadozni a nyelvi lehetőséggel, azt is mondhatnók, hogy lélegzett, tehát a kis szeleburdi traumatológus rossz diagnosztának bizonyulván tulajdonképpen ex halált állapított meg, és ezért történhetett meg az, hogy hősünk az ettől számított kilenc hónapot nem hullamerev állapotban, hanem élő, eleven, bár igen súlyos betegként vészelte át a kórházban. Ez alatt az idő alatt, mely tudvalévőén a magzati fejlődés időtartamával egyenlő, hősünk több alkalommal esett át olyan exacerbációs fázisokon, amikor is életben maradásának minimális lehetősége egyenlő volt az abszolút nullával. Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy állapota időnként szélsőségesen jóra fordult, majd egy idő után állandósult is ez az állapot. Akkor már az elikülönítőből is áttelepítették egy hatágyas szobába, ahol még egy ideig kikötve, sodronyhuzalok és nehéz ólomsúlyok szerkezetében tengette napjait. Megjegyzendő, hogy mindez az orvosok egyre jobban sértő érdektelenségének középpontjában zajlott, akik viszont az elbocsátáskor mégiscsak örömmel vették tudomásul a beteg felépülésének teljesen valószínűtlen tényét. Csak egyetlen orvos nem örült. Neki ugyanis tervei voltak a beteggel. A kilenc hónap alatt ez az orvos kiagyalt egy erőszakos elméletet, felvázolt egy abszolút tudománytalan hipotézist, amit még a kórházi takarítónők, és természetesen a hullakozmetikusak is közönséges röhejnek minősítettek. Az orvostudomány haladó tendenciájához méltatlan, annak tudományos hitelét súlyosan rontó, okkultista rögeszme — mondták a szakemberek. Doktor Szaurusz látványos kudarcot vallott hát hősünk ügyében, kinek nevét, valamint a kamion utasával való kétségtelen azonosságát a szerző ezennel elárulni kénytelen.
