Irodalmi Szemle, 1981

1981/5 - Keszeli Ferenc: Képregény

„Nem az a baj, de bedöglött ez a rohadt áramtelep Is!”

„Döglött az anyósod.”

„Arany beszéd.”

„Egyszerűen csak nem tudsz beletalálni a konnektorba. Tudjuk, tudjuk, a csaj is megmondta...!”

Megint nevetnek.

Később kiderül, hogy a kamion áramtelepe valóban hasznavehetetlen, és az ételhűtő sem működik. Arról beszélnek egymás között, hogy most már se melegvíz, se kávéfőzés, se tévé, se meleg vacsora ...

„Rakjunk tüzet!” — hangzik a kocsi alól, ahol a legkövérebbik kamionos próbál valamit bütykölgetni. Az ötlet tetszik a többieknek is.

Fél óra múlva pattog a tűz és a kocsi mélyhűtőjéből konzervek, tubusok, üvegek, elegáns csomagolású francia sajtok kerülnek elő. De van nyers borjúcombjuk, fagyasztót* szalmaburgonyájuk, sonkájuk, tejszínük is a kamionosoknak. Az utas furcsállva figyeli az eseményeket. Ezek itt lakodalmat csapnak — gondolja magában, és igyekszik alázatos képet vágni, de a lehetőség szerint látszatra természetesnek tekinteni mindazt, ami körülötte történik. Elvégre a kamionosok is természetesnek találták, hogy az utasuk még csak a könyökét sem ütötte meg.

4.

Retrospektív tekercs. Hogy az emlékezet melyik zugából és miért a kamion karambolja utáni helyzetben ugrott be az utas emlékezetében ez az elveszett élménysor, az legfeljebb sejthető, gyanítható, de semmi esetre sem tekinthető kézenfekvőnek. Az mindenesetre tényként rögzíthető, hogy a kamion utasának retrográd amnéziája tulajdonképpen attól az időtől mutatható ki, amikor az alábbi, tehát a tűz mellett beindult emlékkép-sor a valóságban is lepergett.

Filmet forgattak. Melyiket is? Mindegy! Exportmegbízatás volt, nagybecsű feladat a neves szerzőpáros ikszedik vállalkozásában, a kilencedik forgatási napon, a déli órákban, eszményi fényviszonyok között, satöbbi. Forgattak tehát s ő ott lógott félszáz méternyi magasban, egy minden pillanatban leszakadni kész, rozoga ereszcsatornán. Rutinos kaszkadőr létére, a megfelelő biztonsági intézkedések ellenére is félve kezdett a jelenet próbájába. Próbafelvétel volt, de a rendező jelezte, hogy elképzelhetőnek tartja: a várható véletlenektől függően megtörténhet, hogy a próbajelemet kerül bele a filmbe.

Délelőtt fél tíz óta gubbasztott a tetőn, amíg odalent buzgón készülődtek. Az utca túlsó oldalán álló hangversenyterem két kupolájában egy-egy kameraállás mögött hétszentségeitek a segédoperatőrök. A homokos gyártásvezető hisztériás jelenetet rendezett, mert a rendező reggel kitalálta, hogy szüksége van még egy toronydarura is, és az a tétel nem szerepelt a költségvetési tervben. A toronydaru felállítása, no meg persze a látványos huzavona miatt késett az indítás, ám őt, a kaszkadőrt, meg a stáb másféltucatnyi tagját, a tűzoltókat és az egészségügyieket már reggel felültették a cserépre. A cserép forró volt, egyre forróbb, egyre melegebben tűzött az augusztusi nap. Odalent az utcán, a bámész tömeg gyűrűjében a stáb idegesítő komótossággal tetvész- kedett. Rossz volt a hangulat. A kordonnak kirendelt rendőrök ugyanolyan idegesek voltak, mint a tűzoltók, meg mindenki, akinek e kétpercnyi jelenet miatt már kora reggel óta itt kellett rostokolnia. Csak a mentős látszott nyugodtnak. Naná! Amióta idejött, azóta horkolva aludt a kocsi ülésén. Lába kilógott a nyitott ajtón. A kaszkadőr ideges volt és szomjas. Ráadásul odalent a történelmi hírű szökőkút vizei csobogtak, ami még jobban ingerelte a kaszkadőrt, hiszen a nyelve cserepes volt. Le is kiáltott: „Olyan cserepes a szám, mint a tető a seggem alatt.” „Sör nuku!” — szólt vissza az egyik asszisztens a tölcséren. A bámészkodók kórusban röhögtek.

„Küldjeteik fel vizet!” — mondta erre.

„A piacere.” — jött a válasz, de vízre a továbbiakban is hasztalan várt. Miután ismét le üvöltött, azt a választ kapta, hogy vizet a tűzoltóktól kérjen, azoknak van bőven.

„Le vagytok szarva!” — üvöltötte le ismét a térré kiszélesedő utcára, ahol azonnal felmorajlott a csodalátók röheje, és mozdult, hogy visszabújjon a padlásra, és becsöngessen a legfelső lakásba egy pohár vízért.