Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - Fónod Zoltán: Hűség és emberség
Fonod Zoltán HŰSÉG ÉS EMBERSÉG „Es, jaj, hiába, mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is.” (Ady Endre: A föl-földobott kő) A szülőföld élménye, emléke, varázsa — más tájak óceánjaiban is — egy életen át végigkísér bennünket. Örömöt, bút idézhet az emlékezet, s életünk csillagórái bármilyen messziről fénylenek, ködlenek is, a szülőföld a „százszor is, végül is” makacsságával kérdez és válaszol, s hív elszámolásra. A földkerekség üzeneteit is jobbára ez az élmény, az „egy falat föld”, a „messzi ösvény”, a „homokos partok, zsenge füzesek” (Szimonov) szívet melengető emlékei továbbítják, fordítják le érthető emberi hangra. Akárhogy ízleljük is a szót, a szülőföld mindig többet jelentett számunkra csupasz fogalomnál vagy földrajzi hovatartozásnál. Mert a szülőföld, a szűkebb pátria nemcsak tájat jelent az ember számára, hanem emberi közösséget, szokást, hagyományt, magatartást, s nem utolsósorban a végtelenből kígyózó emberi cselekedeteknek helytállást és erkölcsöt, megmaradást és fennmaradást tanúsító tettét és hitét. „Hegyek, füvek, fák, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, szelíden — ti vagytok a jóság —, meghitten — ti vagytok a csönd —, jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl” (Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek] A fák, hegyek és a végtelen mennybolt a szülőföldélményen, s megharcolt harcainkon keresztül lesz meghitt barátunk, testvérünk, szövetségesünk. Aligha véletlen hát, hogy a csehszlovákiai magyar szellemiség életében oly meghatározó szerepe van a szülőföldnek, az indulásnak, indításnak. A harc hitét a küzdelem tüzét innen hozzuk. A szülőföld szorította kezünket az élet súlyos megpróbáltatásai közepette is, amikor Radnóti Miklós szavaival nem egyszer kérdezhettük önmagunktól: „Búvó otthoni táj! Ö, megvan-e még az az otthon?!” A szülőföld adott igazolást és felmentést, s erőt a harc folytatásához akkor is, midőn már azt hittük, minden erőnk elfogyott. A történelem súlyos próbatételei, két világégés megpróbáltatásai és életünket súlyosbító vargabetűi után, a megérkezettek, békét várók, remélők hitével halljuk a költő szavait visszhangozni: „Jó napot, szelíd és szilaj indulatok, jó napot! Újra csak felétek indulok dicsérni elmenést, dicsérni vissszatérést, és való életet és álmokat, s örülni, hogy az út végül hazáig ér, és örülni, hogyha kéz kezet fog, simogat” (Laco Novomeský: 30 percnyire a várostól) örülni az életnek, az élet megtalált igazának, értelmének. S vallani, mondani, építeni egy életen át azt a végtelen mondatot, melyet a szülőföld, az otthon hív életre. Azt az
