Irodalmi Szemle, 1981
1981/4 - FIGYELŐ - Ozogány Ernő: Napjaink problémái
a tudós a felfedezés pillanatában élhetett át. A szerző fejtegetése közben óhatatlanul eljut a korszerű műveltség fogalmához. Néhány évtizeddel ezelőtt a műveltség bizonyos lexikális adathalmazt Jelentett, amelynek ismerete szükségeltetett ahhoz, hogy valakit értelmiséginek tekintsenek. Korunk óriási információözönében ez a műveltségeszmény idejét múlta. Találó Igor Tamm, Nobel-díjas fizikus megjegyzése ezzel kapcsolatban: „A tanítvány nem bögre, amelyet meg kell töltenünk, hanem fáklya, amelyet lángra kell lobbantanunk.” Ennek megfelelően határozza meg Marx György is a korszerű műveltség fogalmát: „A korszerű műveltség nem ismerethalmaz, hanem élő egység. Egységes világkép, amely újszerű helyzetekben is határozott ítéletekre, választásra képesít.” A könyv zárófejezetei a természettudományok várható jövőjét próbálják kifürkészni. Legalább ilyen érdekes a tudós felelősségének felvetése is. Köztudott, hogy Alfred Nobel is felelősséget érzett azért, hogy az emberiség kezébe adta a dinamitot. Hiroshima óta heves vita folyik a tudósok felelősségéről találmányaikkal kapcsolatban. Azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról sem, akik visszaélnek az emberi elme csodás szüleményeivel. Az egész emberiségnek ki kell vennie részét a kollektív felelősségből, fel kell nőnünk ahhoz, hogy éljünk és ne visszaéljünk velük. Nem lehet a modern tudomány eszközeit birtokba venni őserdei tudatlansággal és morállal — ahogy Marx György is írja. A tudomány gyors fejlődését a természettől való függőség megszűnése tette lehetővé, hiszen napjainkban többen foglalkoznak kutatással, mint amennyi tízezer évvel ezelőtt a Föld összlakossága volt. Első pillanatban meglepőnek tűnik a gondolat, de a mezőgazdaság fejlődése teremtette meg ehhez az alapokat. Az olvasó, kezébe véve Csupor Tibor A táplálkozás paradoxonai oímű könyvét (Gyorsuló idő, Magvető kiadó, 1979), a cím alapján táplálkozástudományi hegyibeszédre gyanakszik. Hogy a szerző jól beolvas mindegyikünknek: lám, milyen egészségesen élhetnétek, de ti mértéktelen evéssel-ivás- sal pusztítjátok amúgy is halandó porhüvelyeteket, miközben félmilliárd ember éhezik. Mennyire kellemes meglepetés éri az olvasót, amikor kiderül, hogy a könyv elsősorban nem erről szól. Történelemkönyvek lapjain néhol szó esik a táplálkozásról, hol elrettentő példaként (ókori Róma dorbézolásai), máskor a kultúra termékeként (ősi Kína, a Napkirály konyhája stb.), de ez alig lépi túl a margőszövegek terjedelmét. Pedig milyen tanulságos lenne egyszer a háborúk története helyett a táplálkozás történetét tanítanil Hiszen a táplálkozás történelmileg, gazdaságilag, társadalmilag rendkívül determinált, minden korban központi kérdésként szerepelt, amint ezt abból az egyszerű tényből is sejteni lehet, hogy a közelmúltig a világ népeinek döntő hányada a mezőgazdaságban dolgozott. Csupor Tibor e művében épp a táplálkozás világtörténelmének rövid áttekintését adja, az állatok és az ember étkezési szokásainak összehasonlításától a híres szakácsművészetek ismertetésén át napjaink táplálkozási problémájáig. Bár természetes, első pillanatra mégis meglepőnek tűnik, hogy a társadalmi formációk kialakulásának oka a táplálékszerzés volt, mindenkori mozgatórugója csakúgy. Napjaink divatos vitatémája a demográfiai robbanás, a kérdés, hogy Földünk hány lakost tud eltartani. A könyvből az is kiderül, hogy ez a probléma az őskortól napjainkig végigkísérte az emberiséget — az éhség mindig fenyegető rém volt. Napjaink gondja és felelőssége annyival nagyobb, hogy kozmikus nézőpontból tekintve hártyavékony bioszféra megsemmisítésére is képes ma már az emberiség, s nemcsak háborúval, hanem az iparosítással (környezetszennyezéssel) is, tehát alapjában véve pozitív folyamattal. E két tudománynépszerűsítő munka remek példája a korszerű ismeretek terjesztésének, egyben felhívja az olvasó figyelmét arra a kollektív felelősségre, amelyet a fejlődéssel együtt valamennyiünknek vállalnunk kell. Korszerű ismereteket közvetítenek, határozott ítéletre, választásra serkentenek. Ozogány Ernő
