Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - NAPLÓ - Cselényi László: A kísérletező ember

Apropó: a Naplók. Szávai János, a nemrég megjelent kitűnő monográfia, Az önéletírás fiatal szerzője Írja az Utolsó szét- tekintésről szóló bírálatában (A tudatot újraszőni):

„A Naplóból ugyanis összeáll a program adó Németh László alakja, határozott koncepciót lát az is, aki más írásaiból nem tudná, melyek az író folyton visszatérő nagy témái... Az önéletrajzi írások sem egyformák, a visszapillantó emlékezés, az önigazoló vallomás fénytörése egészen más, mint az író állapotát azon frissiben rögzítő, távlattal még nem bíró naplóé. Épp ezért volna jó, ha az eddig kiadott naplórészletek — s esetleg más, eddig ki nem adottak — egyszer együvé, egy kötetbe kerülnének: az így összeálló könyv, Németh László Naplója, bizonyos vagyok benne, a magyar irodalom legnagyobb könyvei közé tartozna”.

Ezzel már csak azért is egyetérthetünk, mert hisz Németh László, tapasztalhatja ezt bárki, aki csak egyetlen írásába is beleolvas, mindenekelőtt vallomásos író, az Ágostonok, Rousseau-k fajtájából való. Bárhova néz, bármibe kezd, regénybe, drámába vagy tanulmányba, mindig önmagából indul ki s önmagához tér vissza. Legelsősorban a tanulmányaiban. Milyen leleplező valami például, hogy a Móricz Zsigmond-tanulmányok, amelyek annak idején önálló kötetben láttak napvilágot, most az Összegyűjtött Munkák sorozatban a Homályból homályba című gyűjteményben soroltattak az Ember és szerep, a Magam helyett és a Naplók közé. S ide tartoznak nyilván A kísérletező ember szövegei is: A Medve utcai polgári, a Lányaim, az Óraadók királysága, a Gályapadból laboratórium és a Levelek a hipertóniáról.

Ez utóbbit, vagy legalábbis egy válogatást ebből, mindenképpen besorolnék a Németh László legjobb írásait tartalmazó antológiába. Bevallom, számomra ezek a hipertóniáról szóló levelek még a többieknél is megrázóbb „élményt” jelentettek, hisz rakoncátlankodó magas vérnyomás idején magam is úgy olvastam ezeket a vérrel írt leveleket, mint a végzet írásait. S az, hogy az író 1954-ben kezdte írni leveleit s több, mint húsz évet szentelhetett még az írásnak, hipertóniája ellenére, olyan remekművekkel gazdagítva még az egyetemes magyar irodalmat, mint a Görgey- és a Bolyai-drámák, az Irgalom vagy éppen e levelek, végül is optimista könyvvé teszik ez írást, noha magam több ízben

sarokba vágtam, s mint valóságos méregre gondoltam rá, a pesszimizmus bibliájára. S hogy mégis az optimizmus bibliájává lehetett, azért történt, mert az orvos-író- természetkutató Németh László végül is a saját bőrét vitte a vásárra s a saját életével bizonyította, hogy a még oly végzetes bajokon is, amilyen az esszenciális hipertónia, győzhet az emberi ész ős akarat.

„Sokat viaskodott a szellemi hanyatlás rémképével, s ez a valóban búcsúnak szánt összeállítás azt tanúsítja, milyen sokáig tudta fönntartani magát és mekkora sikerrel vitte végig az életszemléletté átalakított öngyógyítási tortúrát — írja Béládi Miklós az Utolsó széttekintésről s így folytatja:

„A hanyatlás egyedül abban érhető tetten, hogy 1970-es végső elhallgatás előtt, egyre rövidültek az írásai: ... Ahogy any- nyl mindenből, a szűkre mért időből, az agydiétából is a legtöbbet sajtolta ki magának, úgy alakította életrendjét, hogy testi-lelki erőnlétét kölcsönösen erősítette szigorú reguláival... De ... azt is észre lehet venni, mint hamvadt el lassan az alkotásra biztató kedv és vált egyre fátyolosabbá a szem, amely még végigpillanthatott a világon, mennyi mindent fedezett fel számunkra”.

„Az én esetem, ha a hipertóniások millióin végignézünk: társadalmilag a legszerencsésebbek közé tartozik. Nincs állandó hivatalom, változtathatok a milliőmön, nem kell, ha egyszer az orvos kiírt, ugyanoda, a könyörtelen főnök elé meggyűlölt munkaviszonyba visszatérnem. Én kergethetem az idillem; a munkám aránylag jól fizetett, s aggodalmas természetem jóvoltából van annyi tartalékom is, hogy akár egy félesztendeig dolgoznom se kell.” — Olvashatjuk a hipertóniás levelekben.

Az ember, különösen az írást-olvasást hivatásszerűen űző tollforgatrj, általában rengeteget olvas s nyilvánvaló, hogy az elolvasott betűrengetegnek egyre kevesebb része jut el akár csak a tudatáig, hogy a véréről ne is beszéljünk. Vérré egy-egy könyv többnyire csak zsenge kamaszkorában válik az embernek, később már csak hébe-korba történik meg ez a csoda velünk. Németh László számomra kétszer jelentett ilyen nagy élményt (a regények, a Gyász hatásáról most nem szólok, megírtam már, hogy a Bűn és bűnhődés ka- tartikus erejével hatott rám), a Duna- Európa gondolatkörrel és a hipertóniákról