Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

magyar irodalom is lerándult Komáromba: Bábi katonaruhában, Ozsvald, Szőke József, Petrőci Bálint, Szűcs Béla, s gondolom, Gyurcsó, Mács, Török Elemér és Dénes György is. Ott voltam délutáni fölolvasásukon, de csak Bábi katonaverseire emlékszem, főleg a Céllövészetre. Talán azért, mert az egyenruhás Bábi szájából teljesen adekvát, hiteles, a kegyetlenségig nyers szövegnek hatott.

Nem állíthatom, hogy az akkori nemzetiségi irodalmat a magaménak éreztem volna. Olvasmányaim és közvetlen élményeim, egész belső konfliktus-gubancom sehogyan sem bírt ráhangolódni a fiatal szerzőktől hallott ős olvasott szövegekre. A fölolvasás élménye érdekes volt, később ki is jöttek Bábiék az utcára, a Duna parti előadóterem elé, s méregettük egymást, Tőzsért pedig, aki már küldött verseket a lapoknak, ismerték is néhányan, ha jól emlékszem, főleg Szűcs Béla, az Alkotó Ifjúság főszerkesztője, de nemigen tudtunk egymással mit kezdeni. Csak később, 1957 táján, már egyetemi hallgató koromban rezdültem meg, mint a megütött érc, mikor egy boros estén, a Krym pincéjében, egy társaságban Ozsvald mellé kerültem, s költőnk, akinek akkor még nem volt kötete, csak egy év múlva, szemérmes mosolyával előkotorta noteszét, s fődolvasta nekem — azt hiszem, először nekem — az akkor írt Szőlőkarókat: „De furcsák így meztelen, / szőlő nélkül a domb alatt, / nem várva soha sajnálatra, / — glédában, mint a katonák — / állnak dacosan, hallgatag, / görcsös fejüket meg se hajtva. (...) Nincsen népük, nincsen családjuk, / csak karók már, vénülő szolgák, / gyermekkoruk a szú megrágta...” Számomra abban a pillanatban, ott, a Krym pincéjéban született meg a háború utáni csehszlovákiai magyar költészet. Azóta már tudom, hogy nemcsak nekem, hanem az irodalom számára is, mert akkor találta meg hiteles attitűdjét.

Azért is emlékezetes számomra ez az éjszaka, mert akkor bírságoltak meg először csendháborításért. Néhány barátunk beleénekelt a csöndes pozsonyi éjszakába, s mindjárt a Štúr utcán lecsapott ránk egy őrjárat.

A komáromi évek meghatározó élménye mindenképpen a céltudatos önképző munka volt. Már az első napok folyamán, a volt Marianum két nagy, egymásba nyitott földszinti tanulószobájában kialakult máig tartó barátságunk Tőzsérrel és Nagy Lajossal, aki

— mint Tőzsér írta — „akkor még nem volt »Zs«”. Előbb Tőzsérrel ismerkedtem össze, azt hiszem, úgy hogy egyikünk könyvet olvasott, s a másik megszólította, de tudom, hogy Nagy Lajosra már ő hívta föl a figyelmemet. Ül amott, a másik tanulószoba sarkában egy érdekes arcú srác, mondta Tőzsér, ő is olvas, és verseket ír... így kezdődött.

Triumvirátusunk nem volt kirekesztőlegesen szoros, sőt, éppen a nyitottság jellemezte, de minden csoportosulásban és minden alkalmi külön szövetség feje fölött mindig kerestük és szövetségesek gyanánt kezeltük egymást. Vérmérsékletünk különbségei nemigen zavartak bennünket, hiszen belülről ismertük egymást, s tudtuk, mi rejlik a másik egy-egy szokatlanabb gesztusa mögött. A kamasz és ifjú Tőzsér nyersesége például azért nem bántott, mert tudtam, hogy barátom nem rendesen, a bőre alatt, hanem valahol a bőre felületén viseli idegsejtjeit, éppen ezért minden külső inzultusra többszörösen érzékeny, s vad gesztusaival az avatatlanok érintéseit tartja távol magától. Azt még inkább csak sejtettem, hogy kifelé fordulásával is védekezett, de ily módon nem mások, hanem önmaga ellen. Az első Tőzsér-kötet, a Mogorva csillag versei még jórészt ezt az első, extrovertált Tőzsér-képletet állították elénk. Komáromban, ha jól sejtem, Tőzsér célratörőbben olvasott, mint én; főleg a kortárs irodalom érdekelte, minden lapot és új verskötetet megvásárolt, élményeket szembesített, értékelt, vitázott, esztétikai koncepciókat keresett — lehetőleg semmit sem hagyott az ösztöneire, mindent tudatosan próbált csinálni. Mondom, erősen ragaszkodott az időszinkronhoz, s volt is vele szemben némi zavarom, mert mint jeleztem, engem nem hozott úgy lázba a mindenféle korlátok közt születő, több lehetséges dimenziójától is megfosztott új irodalom, mint a régiek. Tőzsér tanítómestere a klasszikus fegyelmű József Attila volt, az enyém Ady, az őstenyészet. Nagy Lajosban alakult ki az egyensúly, ő mindenfelé tudott impulzusokat adni. Lajos olvasónak is irigylésreméltó módon nyugodt volt, olvasmányait dédelgető és alaposan megrágó ember, nem olyan mohó, mindenre kíváncsi és zaklatott, mint én. Nyilvánvaló, hogy az ő céltudatos, rendezett ritmusukkal szemben az én kalandozásaim oka helyzetem, személyiségem és céljaim kialakulatlansága volt. Nemrég estem ki végleg a zenéből, bent gátlásos, kint a körülményektől szorongatott kamasz voltam, ezért jól rezonáltam Szophoklészra, Dosztojevszkijre, a múlt