Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

század francia költőire és a magyar századelő magány-lírájára, s emlékszem, milyen erős élményt jelentett három könyv, mely a kor emberének történelmi aszinkronját ábrázolja: Musset kisregénye, A század gyermekének vallomása, Lermontov Korunk hőse című remeke, s Tolsztoj regénye, a Kozákok. Ha ellenben szövegeket írtam, mert voltak ilyen próbálkozásaim, akkor vagy egy-egy Arany János-i természetrajz, vagy valami publicisztikus bárgyúság fordult ki a toliam alól, s pirulva téptem cafatokra ezt is, amazt is, mert még nyomokban sem az én belső szituációmat jelezték. Társadalmi helyzetemet sorsszerűén, anélkül, hogy tehettem volna róla vagy változtatni tudtam volna rajta, születésem és a kor enyhe disszonanciája határozta meg, s ez bizonyos értelemben skizofrénná tett. Értelmemmel kész voltam kimászni ebből a determinációból, hogy fölszabaduljak, s ez már-már sikerült is, de amikor megtettem az első lépést, érzelmileg egyszerre kerültem szembe magammal és apámmal, s visszazuhantam eredeti alaphelyzetembe, szerencsétlenebbül, mint azelőtt. Válságom évekig elhúzódott, s nem röpítettem ugyan golyót a szívembe, mint egyik idősebb iskolatársunk, akinek holt híre kelt, de később egy vidéki városunk állomásán, ahol Lajossal csatlakozásra vártunk, elénk toppant, mégis csak nagy kínnal nyertem vissza olyan-amilyen egyensúlyomat, s ma is felsajdul az emléke. Győzőit a determináció, s bennem csak annyi történt, hogy ezek után tudatosan vállaltam sorsomat. Akkor még nem tudtam, csak később ismertem föl az összefüggést, hogy az említett és velük rokon művekben éreztem rá nemcsak helyzetem, hanem egész későbbi irodalmunk előképére is. Annyira már ismertem az ötvenes évek első felének magyar irodalmát és hangadó művészetkoncepcióját, Horváth Mártont és Révait, hogy legalább is sejtsem, hogy ha ott akarom folytatni, saját bonylult szituációm sugallatára, ahol kedves íróim abbahagyták, jobb, ha eleve lemondok az írásról. Le is mondtam, s ha szövegek indultak bennem, még évtizedek múlva is visszaparancsoltam vagy magamban tovább építettem ugyan, de nem rögzítettem őket. Később, legtermékenyebb éveimben szolgálataim is abszorbáltak, tanítás, katonáskodás, kevés emberrel sok munkát végeztető szerkesztőségek, család, s bénaságomat csak az idő tudta föloldani, egy jó barát, Cselényi László makacs asszisztenciája mellett. Ű biztatott újra meg újra, bizonyos tapasztalatok és főleg ösztönei alapján, hogy írjak, ha mást nem, legalább gyermekverseket. Ez a zsáner szakított rést némaságom páncélján, de ez már más kérdés.

Barátságunk színtere természetesen az egész város volt, gócpontjai az internátus, ahonnan a második év elejétől kiűzettem egy albérletbe („feltételesség”!), de ahol továbbra is étkezhettem és fölkereshettem őket, az iskola udvara, ahol Tőzsérrel és Nagy Lajossal önfeledt, vad iramban róttuk a séták köreit, a szigeti sétány, sem addig, sem azóta nem látott, a vörös minden árnyalatában izzó alkonyatokkal, vízbe süly- lyedő napkoronggal. Ezeket az alkonyokat Lajos versben is megörökítette: „Mint lőtt sebből a kibuggyanó vér, / úgy folyik fölénk az alkonyat, / a napból egy haldokló vörös fény / pírba vonja halvány arcodat. / A fák lombja is vörösre izzik, / elbamul a szőke láthatár, / kéklő szemed kerekebbre nyílik, / ahogy összecsukódik a táj..

A vers első sorát emlékezetből idéztem, mert valamelyik szerkesztő kategorikus imperatívuszára, nem tudom, miért, közlésekor „Mint a pohárból kibuggyanó bor”-ra kellett változtatni a sort, s ezzel nemcsak a rím, hanem a sor hitele is elveszett. Barátságunk fő góca azonban a csodálatos komáromi városi könyvtár volt, a múzeum épületében, melynek hangulatát nem lehet elfelejteni. Két halk hölgy vezette fölváltva az intézményt, s gyönyörű, mámoros órákat töltöttünk a nagy, világos terem csöndjében, szabadon böngészve és válogatva, olykor olvasva is a példátlanul gazdag és merész anyagban. A reformkortól izmosodó magyar szellemi liberalizmus és a komáromi városatyák jóvoltából ott sorakozott a könyvtár polcain szinte az egész magyar és világirodalom, mit mondjak — például Solohov háború előtti és alatti magyar kiadásaival. Ott találkoztam először Gorkij megszűretlen cikkgyűjteményével, s a könyvtárosnők bizalma, kedvessége ős előrelátó bölcsessége nyittatta meg előttem az azóta ismét szellemi közkinccsé vált, de akkor még tilos könyvek rejtekének zárát, ha éppen azok közül volt szükségem egy-egy klasszikus valamelyik művére. Sokan jártunk akkor a gimnáziumból a városi könyvtárba, nagyobb diákok is, s bennünket, akikkel rendszeresen találkoztak a szellem csöndjében, az iskola idősebb és az akkor rendkívül nagy hatalmú ifjúsági szövetségben hangadó, ezért kissé félelmetes diákjai is gyöngédebben kezeltek. Végül oda járt, szinte minden szabad idejét a könyvtárban töltötte a Területi Színház nagy