Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

tornaterme, voltak szertárai, s az egész környék, a hátsó utca többi iskolájával, illetve a nem messze épült csinos kis kollégiummal, a Marianummal együtt a patakihoz hasonló iskolavárosi jelleget kölcsönzött a városnak. Megjegyzem, hogy Komáromnak gépipari technikuma, hagyományosan jó mezőgazdasági iskolája (ide Fülek környéki apósom járt még az első köztársaság idején), majd a mi időnkben a magyar gimnázium épületében működő magyar óvónőképzője is volt, s mindez az én sok iskolájú Patakon edződött lelkem számára eleve otthonossá tette a komáromi légkört. Ha mindehhez hozzávesszük a város szintén gazdag irodalmi és történelmi hagyományait, melyeknek csúcsán egy Jókai, Csokonai és Klapka áll, kész a patakival erősen rokon alaphelyzet.

Patakon azonban, noha iskolájában a jövő szolgálatára készültünk, a város látható formája inkább a múltat idézte. Komárom más volt: még hatalmas várrendszere is, mely történelmünk egyik tragikus szakaszában eredményesen dacolt az ostromló osztrák hadakkal, változatlan eleven valóság, működőképes laktanya volt, folyója, a Duna (és a Vág-Duna), szemben a szép, de mégis csak helyi érdekű pataki Bodroggal, Európa egyik legfontosabb közlekedési útvonalául szolgált, s ha a szigeten egy-egy platánsori sétánk közben lelkanyarodtunk a főág partjára, a világ egyik nagy folyami ütőere lüktetett a szemünk előtt. A Dunán, mindenféle zászlók alatt, uszályvontató hajók dohogtak, s a túlsó, a magyar parton kilométer hosszú vasúti szerelvények dübörögtek kelet és nyugat felé. A város nemzetközi kikötőjében hajók rakodtak, a városi sportpályán akárhányszor velünk egyidős orosz matrőzgyerekekkel rúghattuk a bőrt, s általában elmondhatjuk, hogy a Feketeerdőt a Fekete-tengerrel összekötő széles folyam odagyűjtötte nekünk — vagy legalább is ide-oda vonultatta orrunk előtt — a fél világot. Végül, de nem utolsó sorban ott állt és egyre tovább terebélyesedett a hatalmas új hajógyár, mely a várost végleg és vitathatatlanul a nagyvilágiság rangjára emelte, s melynek küklopszi méretű szerelőcsarnokaiba egy-egy párnapos rohammunka során mi, gimnazisták is be-beszagolhattunk. A gyár akkoriban kezdte meg kisebb tengerjáró hajók építését. Elképzelhető, mi minden feszengett bennünk ennek a mozgó-lüktető, forgalmas és mindenfelé nyitott világnak láttán.

Nyitott világ... De valóban az-e?

Ez még csak az ötvenes évek eleje volt, mindössze hat év telt el a háború befejezése és két-három év a magyar értelmiségi jogok elvi rendezése óta, s a világ még borítva volt félig gyógyult, minden hevesebb mozdulatra fölsajduló vagy föl is szakadó régi és közéjük szakadt új sebekkel, ezért az államközi kapcsolatokat a szocialista országok viszonyában is a legkínosabb óvatosság jellemezte. Hiába láttunk mi át Magyar- országra, „túl-Komáromba”, ahogy mondták, hiába lehetett, ahogyan egy vasárnap délután valamelyik osztálytársammal, talán Zs. Naggyal vagy Tőzsérrel arra sétálgatva láttuk, a Duna ikét partján szorosan a víz fölé hajolva meghitt rokoni üzeneteket váltani a zord határfolyam fölött, halk, szinte suttogó hangon, hiába állt már a két országot összekötő közúti vashíd, a három komáromi év alatt én senkit sem láttam átkelni rajta. Ha ebből a szempontból nézzük az akkori idők nyitott komáromi világát, azt kell mon- danünk, hogy volt annak a nagy forgalomnak, számunkra persze, valami mézesmadzag színe, illata és íze. Mi csak nézői lehettünk a színes, kontinentális méretű forgatagnak. No meg itt-ott még kétes haszonélvezői is, mert a környék hajósai révén Komáromba is begyűrűzött a svájci óracsempészet. Ott ébredt föl bennem és növekedett sok-sok évig, jő két évtizedig a vágy, hogy egyszer átmehessek azon a hídon, hogy megsimíthassam és végigpróbálhassam a korlátját, hogy enyém lehessen, mint egy évekre elzárt szép, ifjú feleség, aki az enyém, de mégsem az. Ez az érzéki vágyhoz fogható kívánságom alig pár esztedeje teljesült. Az örsújfalusi tábor résztvevői moziba mentek „túl- Komáromba”, s jóllehet barátaim kocsijában lett volna szabad hely, én a fiammal a gyalogos átkelés mellett döntöttem, mégpedig nemcsak oda, hanem vissza is. Gyönyörű, diadalmas érzés volt: egy régi és mély, egyszerre természetesen emberi és ma- gántörténelmi vágyam teljesült ezen a rövid úton.

Ilyen volt akkor a mi világunk: bizonyos szempontokból teljesen nyitott, ugyanakkor más szempontokból légmentesen bezárt — kétarcú világ.

Érzékeltük mi ezt a zártságot is, de azért nemzedékünk alapélménye az volt, hogy a világ más értelemben megnyílt előttünk, hogy az út mind szociális, mind nemzetiségi vonalon fölszabadult számunkra, és mienk a jövő.

Ami ebben a vonatkozásban engem illet, apám, mint mondtam, lelkész volt, s élete