Irodalmi Szemle, 1981
1981/4 - Móser Zoltán: Világjárás egy fűszálon 2.
Gonosszal kapcsolatos, gyógyító szerepe volt a trepanációnak, a koponyalékelésnek. A kora Arpádkori sírokban a IX—XI. század között, tehát a honfoglalástól a kereszténység megerősödésáig kimutathatók. Az eddig feltárt X. századi temetőinkben eltemetett emberek 5 %-ánál észlelték a koponyalékelés valóságos, 17,4 %-nál pedig jelképes változatát tapasztalták az egész ország területén: így általánosan elterjedtnek kell mondanunk. Gyógyítási mód volt ez; a gonosz szellem eltávoztatására nyitották meg a koponya csontfalát, vagy pedig Dienes István vélekedése szerint — az ember fejében tanyázó és elszállő szabadlélek visszavárására, becsalására, visszaigézésére nyithatott meg a sámán-varázsló. Talán már a betegség végső szakaszában, nehogy a gonosz végleg elrabolja a lelket, mert az a halált jelenti. „Kitűnő koponyasebészeik voltak — mondja László Gyula — ... A sebeket megtisztították, a szilánkokat óvatosan kiszedték, s végül sapkába varrott ezüst lemezzel fedték a szabadon maradt agyvelőt. Ilyenmódon ezek az „agyafúrt” emberek még hosszú ideig éltek.” Ha mindezt megtoldjuk a mindenki által jól ismert Gólyanótával, s ezzel felidézzük a „síppal, dobbal, nádihegedűvel” gyógyító sámán alakját, máris ott vagyunk történelmünk hajnalán, valahol az Ural s Volga mentén, ahová csak álmunk repíthet. Ahová varázsszavaink, kitűnő szokásaink, pogánykori imáink megőrizte emlékek vezetnek. A Csongrád megyei öregek ősi vallomását csokorba kötő Polner Zoltán Mindszenten ezt a ráolvasást gyűjtötte; „Vájsz Simonnnak van egy sárga lova. Abba van kilenc nyű. Ki belőle az a kilenc nyű! Ha kilenc, nem nyolc, Ha nyóc, nem hét, Ha hét, nem hat, Ha hat, nem öt, Ha öt, nem négy, Ha négy, nem három, Ha három, nem kettő, Ha kettő, nem egy, Ha nem egy, egy se! (Ezt három péntök hajnalban költőit emondani. Napfőkőtt előtt.) (Polner Zoltán: Föld szülte fáját, Szeged 1878.) Hasonló ráolvasót tudtak a szemölcs s a kelés ellen is. Kálmány Lajos Szőregen ilyen patkányirtó ráolvasóra akadt. Öszentivámon és Tiszaigaron ugyanígy olvassák ki a férget a jószágból. Munkácsi Bernét vette észre, hogy a magyar varázslatokban lévő visszafelé számolás megegyezik a csuvas ráolvasással. A következő csuvas példát idézi: „A fejen nőtt kelések gyógyítására kutyafejből való csontot vesznek elő, ezzel megérinti a ráolvasó a kelést, aztán elvéve onnan kezét, eképp számlál: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, s reá ezt mondja: szóródjék el (a betegség) mind a kilenc tájék felé! így megismétli a számlálást megfelelő végmondókával 5-ig, s 3-ig haladva, végül a ráolvasó egyszer megsimítja kutyacsonttal a kelés tájékát, s így szól; az egy, egy nélkül maradjon! Vagyis tűnjék el egészen a betegség. Erre egyet köp, s félre dobja a csontot.” (Idézi László Gyula: A honfoglaló magyar élete, Budapest 1943. 271. 1.) De ott található a csuvasokkal szomszédos, velük rokon cseremiszek ráolvasójában is. Lidércnyomást oldó ráolvasóból való a következő részlet: „Mint a vízmosás mentén, mint a nyúlcsapos mentén, tavaszi víz lefolyik, erről az emberről is, úgy folyjon le a rontás! Tíz, kilenc, nyolc, hét,
