Irodalmi Szemle, 1981
1981/4 - ANKÉT - ANKÉT nemzetiségi irodalmunk időszerű kérdéseiről (Dénes György, Fónod Zoltán, Koncsol László, Mács József, Mészáros László, Varga Erzsébet)
Dénes György 1. Harminc esztendős irodalmunk tulajdonképpen csak Időmeghatározásában jelent ennyit. A kezdés évei, a szárnypróbálkozások nem nagyon nevezhetők irodalomnak. Ez csak valamilyen kaotikus gomolygás volt, inkább vágy, mint tudatos sínre állás. A kezdőket, a tollat görcsösen szorítókat a lelkesedés és az ambíció, a tettvágy ás a kritikátlan nekibuzdulás vezette. A kezdők tarisznyájában az irodalmi tapasztalat volt a legkevesebb, s bizony rutin nélkül, irodalmi ismeretek nélkül, időtálló műveket képtelenség létrehozni. Bár bizonyos kivételek, egyedi esetek előfordultak akár a magyar, akár a világirodalomban, de ezek a kivételek csak a szabályt erősítik. A semmiből indulás eredménye nem lehetett azon nyomban — valami. Az irodalmi életnek, az irodalmi tudatnak ugyanúgy kell fejlődnie, mint bármilyen élőlénynek, a magról kelt gyümölcsfák is csak hosszú évek múltán hoznak termést. Igaz, Egri, Szabó Béla régi író volt, de mit jelenthet két ember és mennyit jelenthet. Fábry Zoltán ekkor még hallgatott, de egyedül akkor sem teremthetett volna irodalmat. Mert ugyan kikre támaszkodhatott volna? Az első verseskötet is csak 1952-ben jelent meg. A fejlődés ütemét különben sem az írók szabják meg, hanem a társadalmi körülmények. Az indulás 7—8 évére sajnos a sematizmus nyomta rá bélyegét. Nevetséges lenne most emiatt mentegetőzni, hiszen ebben az időben a csehek nagy szürrealista költője, Nezval is a sematikus versek tömegét gyártotta. A lényeg mégis az volt, hogy megszületett valami, s ez a valami a hazai magyar szellemi élet kis porontya, idétlen gyermeke volt. És ha csúnyácska is gyermekkori fényképünk, a fényképen mégiscsak mi vagyunk. Viszont a szervezett irodalmi élet talán az Irodalmi Szemle megindulásával, 1958-ban vette kezdetét. Irodalmunk alkotómunkájának figyelemre méltó eredményei az utóbbi 15 esztendőben bontakoztak ki. Szinte közhelyként kell említenem, hogy líránk verte a nagydobot s reagált legrugalmasabban a társadalmi vagy esztétikai változásokra. A próza — ez természetéből fakad — körülményesebben fejlődött, egy-egy regény előkészítéséhez, megírásához hosszabb idő szükségeltetik és alaposabb felkészültség. Talán fura hasonlat, de amíg a líra a könnyű fegyverzetet képviseli, a próza, leginkább a regény — a nehéztüzérséget; pontosabban be kell mérnie a terepet s nagyobb hatótávolságra lőnie. Az esszé1 — Fábryt leszámítva — most kezd virágot bontani. A kritikáról itt nem ejtek szót, de megemlíthetem még a gyermekirodaimat (főképpen a gyermekverseket), amelyet már elfogadható színvonalon művelnek kötőink. A gyermekpróza viszont szinte teljesen lemaradt. A prózaírásban is figyelemre méltó eredmények születtek. Érdekes, hogy a regényírók többet foglalkoznak hazai magyarságunk sorsproblémájával, mint a lírikusok. Mi több, elsődleges feladatuknak tekintik hazai magyarságunk történelmi, társadalmi, etikai, gazdasági, politikai stb. fejlődésének felmérését, őszintén megírva a jogfosztottság és meghurcoltatás tragédiáját. Sokan még a régi nótát fújják: nem született meg a szlovákiai magyar regény. Bevallom, halvány sejtelmem sincs, milyen lesz a szlovákiai magyar regény, az igazi, de hogy Noíel- díjat nem fog kapni, az bizonyos. Különben is, ki mondja meg, hogy ennek és ennek az írónak ez és ez a műve a felülmúlhatatlan szlovákiai magyar regény. Hipotézis marad ez örökre. Lehet, hogy a szlovákiai magyar regény már meg is született, de még nem vettük észre, mert időben nagyon közel vagyunk hozzá. Jól megmunkált regény, színes, olvasható munka, rólunk és nekünk szól. De ha egyéni munkaként nem íródott meg, a regényírás kollektív eredményeként jelen van bizonyosan, sőt határozottan. Az utánpótlás azonban gyönge, egy-két fiatal író megcsillogtatta fantáziáját, de
