Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Rácz Olivér: A végzetes kór király (elbeszélés)
Magát Alinak híjják? Csi.nl név. És a tolla is csini. Halok az ilyen hosszú frizuért. Hol csináltatja? — Az asztal volt az oka mindennek — harsogta az alelnök. — Ezt magának is be kell látnia, Alf! Hányszor megmondtam már, hogy ... — Alfrédből? — kérdezte Lívia ábrándosán. — Alfonzból — közölte a titkár szemérmesen. — Az is nagyon szép név. Halok a csini nevekért. — Hányszor megmondtam már, Alf, hogy ... — A játékot természetesen nyomban semmisnek nyilvánítottuk — folytatta a titkár sietve —, a történteket nyomban jegyzőkönyvbe foglaltuk, s ebben egyértelműen leszögeztük, hogy ez a sajnálatos véletlen ... — Végzetes véletlen — mordult közbe az alelnök. — A végzetes véletlen volt az oka, hogy a kedves férje, ööö — — Elveszítette az utolsó buznyákját is — fejezte be Lívia nyomatékosan. — Ö, Robeeer! ... — A sorsdöntő játszmában ugyanis — dupla vagy semmi volt a tét — szív dámáig ment a lapom. Ezzel nyertem — magyarázta a titkár. — A meglapuló kor királlyal minden valószínűség szerint kedves férje lett volna a nyertes. Ez természetesen csak feltételezés, amint ezt jegyzőkönyvünkben le is szögeztük. De hát első a becsület. Ezért siettünk most ide. Lívia kezdett a so8 szív dámától, kör királytól vöröset látni. — Ügy — kiáltotta dühösen —, siettek, mi? Hát nem valami túlzottan siettek, mondhatom. Ha idejében felkászálódtak volna — s itt önkéntelenül az asztalan heverő csekkre pillantott—, Robeernek talán még most is meglenne a két füle! — Asszonyom — védekezett az alelnök megbántottan —, jöttünlk, amilyen sebesen csak tudtunk. Ám mindenekelőtt a jegyzőkönyvet kellett megszerkesztenünk. — És ez mostanáig tartott, mi? — kérdezte Lívia felpaprikázva. — Szép kis klub, mondhatom! — Asszonyom — mondta az alelnök kimérten —, egy reprezentatív klub jegyzőkönyve nem novella és nem lírai költemény. Azt nem lehet csak úgy összetákolni. Ami pedig a klubunkat illeti, helyiségeinket egy alkalommal a királyi család egyik tagja is megtisztelte látogatásával. Ez ezerkilencszázizében történt: a kandallónk felett emléktáblát helyeztünk el ennek a neveztes napnak a tiszteletére. Pontosan emlékszem: egy őszi napon, ezerkilencszázizé szeptemberében vagy decemberében. A titkár tapintatosan, halkan köhintett. — A jegyzőkönyv hiteles másolatát természetesen szeretnénk kedves férjének személyesen átnyújtani. Ezért tehát most távozunk. A Szövetséges Bonctani Kutatóintézetet említette, asszonyom? Lívia összerezzent. — Igen, igen, igen — mondta sietve és némileg tanácstalanul. De ekkor ismét a csekklapra esett a pillantása — ó, Robeer! —, s ettől egy váratlan ötlet villant át az agyán. — Milyen jó, hogy először ide siettek — csicseregte vidáman. — Pedig Robeer mennyire türelmetlenül várta magukat! A titkár az alelnökire nézett, az alelnök a titkárra bámult, s miután más valakire már nem nézhettek, egyszerre mindketten Líviára bámultak. (A csónak elszabadultam hánykolódott a vizen, az evezők rákot fogtak.) — A kedves férje várt minket? — kérdezte az alelnök hebegve. — Hát persze — kiáltotta Lívia derűsen. — Robeer ugyanis már előzőleg észrevette, hogy az a buggyant kör király ... A titkár köhintett. — a kör király — mondta csendesen. — A kör király a posztó alá csúszott. Jaj, hogy kacagott magukon! Meglátod — mondta nekem —, meglátod, milyen cikis képet vágnak majd azok a zsibbadt fattyúk — már elnézést; ő már csak ilyen kedves viccelődéssel emlegette magukat —, milyen blőd képet vágnak majd, ha megtalálják a posztó alatt az izé királyt! .. Talán még jegyzőkönyvet is bütykölnek kínjukban! Az alelnöknek leesett az álla. (A csónak menthetetlenül megperdült a tengelye körül. Némi víz is beszivárgott az eresztékek között.) — Ű tehát tudta? ...
