Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Rácz Olivér: A végzetes kór király (elbeszélés)
— Naná, apafej — azaz, hogy alenök úr — rikkantotta Lívia boldogan. — Már a poharakat is előkészítette, úgy várta magukat. Whiskyt, uraim? Na, csak egy cseppet! Én is koccintok magukkal. Csin-csin! — De... de hát a füle? ... — kérdezte az alelnök ostobán, mert okosabb nem jutott hamarjában az eszébe. — Ö, hát azt valahol másutt pajkoskodta el — legyintett Lívia gondtalanul. — Hiszen tudják, milyen csudi belemenős vagány volt mindig. De most — cssss! — halkította le a hangját — most nagy buliba kezdett! Úgy döntött, hogy huzamosabb időre teljesen a tudományos kutató munkának szenteli magát. Nagyon kérem — mondta sietve —, ezért most ne is zavarják. Ugye, megértik? Na, még egy pohárkával! Éppen csak egy cseppet. Én is koccintok magukkal. Csin-csin!... Ö, ez egy kicsit erősre sikerült. Nem baj; kár lenne felvizezni. Csin-csin! A hatodik csin-csin után az alelnök búcsúzkodni kezdett (csónakja vidáman lebegett a nyájasra szelídült vizeken), de Lívia visszanyomta: — Ugyan már, hova siet?! Nem mondtam el ám még mindent! Ni csak: egy kevéske jéggel igazán nem fog megártani. Csin-csin! Hátra van még a büntetés! A lecke, hapsi- kálm! Robeer erre is gondolt ám! — Bü-bühüntetés, asszonyom? — göcögte az alelnök elragadtatva, mert Lívia akkor már félig az ölében csücsült és a pajkos hajfürtjeivel az orrát birizgálta. — Bühüntetés? Ugyan miféle büntetés? — Jaj, hát a lecke, apafej! — kacagta Lívia, miközben lerúgta formás lábáról a pillangós-gyöngyös papucsát és a meztelen lábujjaival a titkár bokáját cirógatta. — Az ám, buksikáim — turbékolta pajzánul, és a másik lábáról is lerúgta a papucsot. — Mondd meg majd nekik, Livi — mert Livinek becézett a drága —, mondd meg nekik, ha jönnek, hogy Alf ezt azért nem ússza meg szárazon. Megleckéztetjük Alfot, a Krisztus sebeire — mert ez volt a szava járása a drágámnak —, úgy megleckéztetjük, hogy megemlegesse! A titkár kezében megbillent a whiskys pohár. — Asszonyom??! — Bizony, fióka! Amíg én a tudományos kutatásnak szentelem magam — ezt mondta a drágám —, addig az Alf gyerek viselje gondodat! Az ám! Mintha igazából elnyerte volna az egész hóbelevancomat! Veled együtt, Livi! Mintha az az izé király nem is bújt volna a zöld posztó alá! Úgy ám! Nagy jellem volt az én drágám! Az alelnök kiszabadította magát Lívia édes terhe alól. (A csónak partot ért. de a feneke fülsértőén megcsikordult a homokon. A klubban mindenesetre betiltatja a pókere- zést. A, az nem megy. Hát akkor kirúgatja a titkárt. Ezt az öntelten vigyorgó Alfot. Kirúgatja. Még ma.) — Volt? Azt mondja, asszonyom, volt? Lívia eszmélt, sietve behúzta az evezőket. (Part, hát part.) — Azt mondtam, volt? De hát az ilyesmit nem szokták jelen időben mondani, nem igaz? Én legalább sohasem hallottam, hogy valakinek jelenben dicsérték volna a jellemét. Nagy jellem volt, és az is marad. És most nyomás, fiúkák! Sok dolgom van. At kell rendeznem a vendégszobát. Alf! — Jelen — mondta Alf, és megpróbált a poharával tisztelegni. — Mikor költözködik be? Robeer kívánságát nem lehet ám figyelmen kívül hagyni? Az alelnök a kopasz kobakjához kapott. A rozoga csónak darabokra hullott a fövenyen, s az alelnök úgy érezte, itt az ideje, hogy leüljön a földre és az állát a magasba emelve, vonítani kezdjen. Ehelyett meglazította a nyakkendőjét, mert csúnyán szorította a ny^ldeklőjét. — Asszonyom, ezt nem gondolhatja komolyan! Alf! (Még ma kirúgatja a vigyorgó stricit!) Alf, maga ezt nem teheti meg! De Alf kedvtelve vigyorgott. — Ha egyszer Róbertnak ez volt a kívánsága?! — mondta vidoran, aztán karonfogta az alelnököt, gyöngéd erőszakkal az ajtó felé kormányozta, s közben jelentőségteljesen intett Líviának: — Asszonyom, mi még találkozunk! — Remélem is — mondta Lívia ábrándosán. — Remélem is! Az alelnök szédelegve kibotorkált az ajtón. Alf délcegen követte. De Lívia hangja a küszöbön megállította:
