Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Rácz Olivér: A végzetes kór király (elbeszélés)
— Ű — mondta a titkár nyugodtan. — Huzamosabb ideig marad ott? — Attól tartok, huzamosabb ideig. Ott vállalt alkalmazást. — Ah! — mondta az alelnök elkeseredetten. — 0 — mondta a titkár nyugodtan. — Ez talán összefügg a tegnap történtekkel? — latolgatta, az alelnök felé fordulva. — Feltétlenül. — Tarka selyem zsebkendővel megtörölgette a homlokát és Líviához fordult: — Assszonyom, meg kell mondanom, hogy ... hm... kedves férjét tegnap éjszaka végzetes balszerencse sújtotta ... A Pingvin Klubban tenap éjjel... hm... egy kis kártyacsata folyt. Pókereztünk ... — Meglehetősen magas tétekben — segítette ki a titkár. — Nagyon magas tétekben — mondta az alelnök szemrehányóan. — Szokatlanul magas ... hm ... hogy is mondjam — — Disznó magas tétekben — segítette ki ezúttal Lívia. — Igen, Robeer említett valamit, amikor hazajött. — Hogyan? ... Ö, igen: szóval az történt, hogy kedves férjének nem kedvezett a lapjárás ... Mi nyertünk ... Illetve ... — Illetve én nyertem — mondta a titkár szerényen. — Igen? — kérdezte Lívia felcsillanó szemmel. — Mindent? Az egész bulit? — Ügy tudom, nem kizárólag pénzben játszattak, igaz? — kérdezte Lívia óvatosan. Az alelnök a kezét tördelte. — Kedves férje ezt is elmondta önnek? — Robeer mindent elmond nekem — mondta Lívia önérzetesen. — Nincsenek titkaink egymás előtt. Mellesleg, ha már itt tartunk; is a fülét is maguk nyerték el? A titkár értetlenül bámult rá: — Asszonyom?? — Amikor hajnalban hazajött, hiányzott a fél füle — közölte Lívia. — Nem mintha különösebben — érti, ugye? — Asszonyom — mondta az alelnök méltóságteljesen —, biztosíthatom, kedves férje klubunkból még két füllel távozott. Mi úriemberek vagyunk. — Ezt sohasem vontam kétségbe — mondta Lívia kedvesen. — De a Steinwayt szeretném megtartani. Üres óráimban játszani szokok rajta. Beethovent meg Mozartot. Halok a csini muzsikáért. Ugye, megtarthatom? — Asszonyom — mondta az alelnök zavartan —, pontosan erről van szó. Kedves férje egy végzetes véletlen áldozata lett. Ezt szerettük volna közölni vele. Az áldozat szó valamilyen homályos képzettársításokat ébresztett Líviában, a többit azonban nem értette. Az öregúr szaval úgy haladtak céljuk felé, mint egy túlterhelt, kor- hadozó csónak, ár ellenében. Lívia szerette volna kedvező sodrásba terelni. — Áldozat? — kérdezte gyanakodva. — Szóval maguk ketten — maga azzal a csiszolt fejével meg ez itten az undok hosszú hajával — maguk ketten linkre vágták az én Robeeremet, mi? Mindjárt gondoltam, hogy behúzták a csőbe! Robeernek mindig is gyenge feje volt. A csónak veszedelmesen billegni kezdett: a sodrás mégsem bizonyult kedvezőnek. — De asszonyom — kiáltotta az alelnök kétségbeesetten —, erről szó sincs. Illetve mégis — mondta tanácstalanul. — Azaz, hogy mégsem. — Itt megfeneklett. Nyilván víz alatti zátonyra futott. — Ha megengedi, talán majd én — szólalt meg a titkár magabiztosan. — Az történt ugyanis, hogy miután kedves férje eltávozott a klubból, s komornyikunk rendbe rakta az asztalunkat, az asztal zöld posztóborítása alatt ezt találta! — Ezzel a zsebébe nyúlt és kezét kirántva, drámai mozdulattal felmutatta a kör királyt. — Valahogy a posztó alá csúszott. Lívia eltátotta a száját. — 0, Robeer! ... — Hányszor megmondtam már, hogy azokat az asztalokat újra kell posztóztatni, Alf! — mordult fel az alelnök szemrehányóan. A titkár kedvetlenül megigazította gondosan hullámosított, hosszú fürtjeit. — Igen — mondta kelletlenül. — De most nem erről van szó. — Alf? — kérdezte Lívia kíváncsian, kacér pillantást vetve a titkár fürtjeire. —
