Irodalmi Szemle, 1981
1981/3 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló
ira(D3^3E3L© Olvasónapló ODESSZÁBAN EZT ÍGY CSINÁLTÁK A kötethez fűzött rövid, két oldalas önéletrajzában azt írja az odesszai Moldavankán 1894. július 13-án született Iszaak Bábel, hogy apja zsidó kereskedő volt, s az ő akaratából tizenhat éves koráig tanulmányozta a héber nyelvet, a Bibliát meg a Talmudot. Ehhez az önéletrajzi adathoz hozzá kell fűznünk, hogy a vékony, gyenge csontozatú sovány Bábel apja akarata ellenére nem lett a „csodagyárosnak” mondott Zagurszkij tanítványa. Nem lett belőle hírneves cscdahegedűs, mint Cimbaliszt, aki hangversenyt tartott az angol királynak a Buckingham palotában, nem lett belőle Misa Elmanx, akit maga a cár mentett fel a katonai szolgálat alól, de nem lett belőle a többieket túlszárnyaló Jasha Heifetz sem, hiába ballagott hetente háromszor hegedűtokkal és kottákkal felszerelve mesteréhez. Hegedűművész helyett a szavak varázs: lója lett. Talán helytelenül beszélek itt zenei varázslatról, Bábel korántsem volt afféle csodagyerek, mint Zagurszkij említett tanítványai, öt a szó mágiája nyűgözte le és égette halála napjáig. Prózájában nem tűrt egyetlen felesleges mondatot, de még egy szerinte szószaporító jelzőt sem. Minden sorát mintha egy láthatatlan mérlegre tette volna, ám ettől függetlenül szigorú önfegyelme nem tette szárazzá, kifejezéstelenné stílusát: az ellenkezője igaz, írásainak varázsa tudatosságában és hallatlan pontosságában rejlett. Nem hasonlított azokhoz az angolkóros vakarcsokhoz, akiket a Moldavanka poloskafészkeiből szedett össze Jefim Nyíkitics Szmolics, az Odesszai Hírek korrektora. Pétervárott, húsz esztendős korában nem akart hivatalnok lenni. Megfogadta: inkább éhség, börtön, hányattatás, semhogy napi tíz órát töltsön az íróasztal mellett. Emellett végtelenül szorgalmas volt. „Őseim bölcsessége fészkelt bennem, a munka, a harc, a szerelem nyújtotta örömökre születtem, erre és semmi másra” — írta. Amikor a sors 1916-ban hamis papírokkal és egy rubel nélkül Pétervárra vetette, egy Kazancev nevű irodalmár fogadta be a házába és mentette meg az éhhaláltól. Életére döntő befolyással volt, hogy még abban az esztendőben megismerte Gorkijt, a Letopisz című nemzetközi folyóirat szerkesztőjét. Az első látogatás nem járt sikerrel, de amikor ismét felkereste Gorkijt — számos fiatal tehetség felfedezőjét — az átvette tőle kéziratát és Bábelnek azon az emlékezetes keddi napon csak ennyit mondott: — Pénteken jöhet a válaszért. Bábel alig hitt a fülének, hiszen akkoriban a kéziratok rendszerint hónapokig, de többnyire örökre ott porladoztak a szerkesztőségekben. Amikor újból jelentkezett, Gorkij számos látogatója közül az utolsónak hagyta. Akkor hallotta tőle a sorsát megpecsételő szavakat: „Az író útja főleg nagyméretű szegekkel van kirakva, és vannak nagyobbak is, mint az ujjam ... Ezt az utat mezítláb kell végigjárni, de sok véráldozatba is kerül, és az évek múlásával egyre több vérveszteséggel jár .. . Akinek gyenge a jelleme, azt veszik, adják, elkábítják, és bár megjátssza, mintha virágzó fa volna, mégis elszárad. Becsületes ember, becsületes író és forradalmár számára viszont nagy megtiszteltetés végigjárni ezt az utat, és ehhez a nem könnyű tetthez adom önnek áldásomat, kedves uram.” Gorkijról kevesebben írtak meghittebben és mélyebben, mint Bábel:
