Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Rácz Olivér: A végzetes kór király (elbeszélés)

— Halló: itt Mrs. Lívia — különben ez most nem fontos. Önök vásárolnak hullákat? Ogy értem — elfekvő tetemeket?

— A legmagasabb napi áron, biztosíthatom, asszonyom! Rendelkezik talán a szóban forgó kísérleti alannyal, asszonyom?

— Ahogy mondja. Pontosan erről van szó. 1

— Pompás. Ön nem fog csalódni bennünk, asszonyom. Mikor vehetjük át az árut?

— Hát... nem is tudom... Voltaképpen még ki sem hűlt egészen... Mert ugyebár —

— Bocsánat — szólt közbe a hang figyelmeztetően —, a dolog bűnügyi része nem tartozik ránk. Ezt ugyebár megérti, asszonyom? De térjünk a tárgyra: a tisztelt tetem feltehetően hímnemű? így van?

— Hát... nagyjából — rebegte Lívia szemérmesen.

— Bácsánat — reccsent fel a hang rendreutasítóan —, ez nagyon lényeges kérdés. Tessék egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni! Tehát?

— Igen. Az volt.

— Helyes. Kora?

Lívia utánaszámolt.

— Negyvenegy.

— Helyes. A legszebb férfikor. Öröklött betesgségben, hajlamban, káros kórban nem szenvedett?

— Ö, csak némi alkoholizmusban.

— Nem hátrány. Sőt, szakmai szempontból számunkra bizonyos fokig előny is. Testi hibája volt?

— Nem. Nem volt. Illetve — a fél füle hiányzik — közölte Lívia, mert hát alapjában véve tisztességes asszony volt; nem szeretett senkit megtéveszteni.

— Eredendő fogyatékosság?

— Ö, nem: mostanában hagyta el valahol.

— Kár — mondta a hang csalódottan. — Egy fél fül eredendő hiánya erősen emelte volna az áru értékét. De hát senki sem lehet tökéletes. Na mindegy. Hanem az a bizonyos fül: bizonyára megvan még valahol, és akkor könnyedén vissza lehetne varrni: ez előnyösen befolyásolná fizetési feltételeinket. Keresse, hölgyem. Talán a zsebében. Volt már ilyen. Halló? ... És ne próbálja meg egyedül visszavarrni! Mi majd mindent elintézünk. Máris indultunk. Szabad a címet, asszonyom?

Nem telt bele egy óra, s Lívia asztalán csinos kis összegről kiállított csekk hevert, míg Róbert kényelmes hullaszállítón robogott a Szövetségi Bonctani Kutatóintézet felé. (Volt ugyan némi huzavona: Lívia nem közölte előre, hogy Róbert összehajtogatva nyugszik a bőröndben — ezért tíz százalékot lecigánykodtak, a hiányzó fél fülért szintén tizet. Kész uzsora. De a benzinköltségeket feltétlenül behozta, gondolta Lívia, s ami a fő: Robeer további sorsa megoldódott.)

És most — jöhet a nyertes: nézett szét Lívia a Róbertalanított lakásban, jöhet a pókerkirály, aki kifosztotta őket villából, motorcsónakból, tengeröbölből, Steinway zongorából — ó, Beethoven, ó, Mozart!... És persze Robeer fél füléből — mert abban Lívia egy percig sem kételkedett, hogy valamilyen gálád módon Róbert fél füle is a kártya- asztalra került. Hát csak jöjjön a sötét gazember. (A Steinwayt nem adom, gondolta elszántan: a Für Elisabeth életszükséglet — ezt, ha kell, bíróság elé viszi, s már azon tűnődött, kosztümben, kék rókával jelenjen meg a tárgyaláson vagy farmernadrágban, blúzban, hippisen.) Csak jöjjön a piszok. (A piszkavasat mindenesetre a keze ügyébe állított.)

Jött is. Csak nem úgy, ahogyan Lívia gondolta.

Ketten jöttek. Egy idősebb, fölöttébb disztingvált küllemű, kopasz úriember és egy jóképű, fiatal tag.

— A Pingvin Klub ügyevezető alelnöke — mutatta be a jóképű tag az idősebb gentlemant.

— Klubunk titkára — mutatta be az idősebb gentleman a jóképű tagot. — Kedves férjét keressük, asszonyom. Beszélhetnénk vele?

— Attól tartok, hogy ez pillanatnyilag megoldhatatlan — rebegte Lívia. — Robeer nem tartózkodik otthon.

— Ah! — mondta az alelnök csalódottan.