Irodalmi Szemle, 1981
1981/3 - KRITIKA - Gyüre Lajos: Szlovákiai magyar költészet — szlovákul
tetszenek nekem, amelyeket megszerettem, amelyekhez vonzódom, s amelyek tötobé- kevésbé megközelítik a versről kialakult elképzelésemet. Tehát legtöbbször szubjektiven, sajátosan transzponálom a verset. Akarva, akaratlanul már a tudat alatt választódna ki, s formálódnak a költő által (általam] olyanná, amilyennek a szlovák olvasó megismeri.” S ha azt mondjuk, hogy a Weöres-fordításokban a fordítási igény egyenes arányban növekedik a művészi újrateremtő igénnyel, akkor ez fokozottabb mértékben érvényesül az Ulyés-kötetben, s joggal mondhatja, vallhatja a fordító Kondrót: az én Illyésem. Hallgassuk csak: Ez az eredetivel szinte szó szerint azonos szövegű, szótagszámban, rímben az eredetire ütő fordítás arról győz meg minket, hogy a költővel való azonosulása nem csupán frázis. Aranyfedezete van. Ami nem —, vagy csak részben sikerült Babitsnál, az Illyésnél már az átélés művészi fokát éri el. Vannak ugyan még disszonáns hangvételek, szabados kezelése a tartalomnak, de elenyészők a telitalálatos fordítások mellett. Ilyen például a Cserepezők. Kondrót Tetőfedőkre fordítja — joggal. Bár a szlovák nyelvben megvan a cserepező — skridliciar —, de a fogalom mint olyan, már nem annyira élő, hisz cse- réptetős házakat a szlovák vidéken alig látni. Tehát egy olyan fogalmi körrel bíró szóval helyettesíti, amely pontosan kifejezi az illyésl gondolatot. Így érkezik el Kondrót, immár egy sor fordításkötettel és több irodalmi folyóiratban közölt válogatás után az első kötet, a Most cez Duna) újrafogalmazásához, reprezentatív kiadásához. Ha az első válogatás a próbálkozás jegyeit viselte magán, ennek most a lemért út eredményét, többletét kell, hogy sugározza. A kötethez Ľubomír Feldek írt előszót — és akárcsak Milan Pišút, ő is a rácsodálko- zás örömével veszi kezébe a kötetet: „Beismerem — írja —, mindeddig teljesen elégtelen információim voltak arról, mi is történik a magyarul írott költészet terén Szlovákiában.” Nem beszélve a kissé meghökkentő fogalmazásról, ez az ezer példányban megjelent kötet áttörni látszik az eddig bevehetetlennek feltűnő falat: meggyőzni a szlovák irodalmi közvéleményt és olvasóközönséget arról a tényről, hogy vele együtt, egy hazában élő, egy társadalmi közeget alkotó, művészi szintű és igényű „magyarul írott költészet” is létezik Szlovákiában. „A két nép közötti barikádot — írja tovább Ľubomír Feldek — nem lehet másképp áttörni, mint magas művészi szintű fordítással... és éppen a Férfikor antológia összeállításával és fordításával jutott el Vojtech Kondrót 12 éves fordítói tevékenységének a csúcsára.” S ha mindezt Ľubomír Feldek mondja, el kell hinnünk; s ha semmi mást nem szolgálna e kötet, már akkor is, ez is nagy eredmény. Kiket is választott ki Kondrót, hogy az általa a legjobb kvalitásúnak ítélt költőkből adjon ízelítőt a szlovák olvasónak? Elmondhatjuk: a nevek kiválasztásában avatott kézzel nyúlt a felkínált anyaghoz. Bár egyes vélemények szerint a nemrég megjelent felerűét több lehetőséget rejt magában. Kondrót választása esetleg ott vitatható, hogy megelégszik a kortárs költők ismertetésével, s nem nyúl vissza az 1920-as évekig válogatásában. A tizennégy költő élő irodalmunk képviseleteként méltán kapott helyet az összeállításban: Rácz Olivér, Dénes György, Bábi Tibor, Veres János', Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos, Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Cselényi László, Tóth Elemér, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc, Varga Imre és Tóth László személyében. A kötet címe: Férfikor (Mužný vek] akár jelkép is lehetne. Felnőtt ez a költészet: férfivá érett. Ugyanakkor utal a fordító személyes hozzáállására is, történetesen a Tő- zsérrel rokonszenvező gondolatiságára. Említettük már: Kondrót nem egy helyütt hangsúlyozta: azt fordít, ami hozzá közelebb áll, ami verssé érlelődik benne. Ez a válogatáson is érezhető. Nem találunk a kötetben olyan verseket, amelyeknek ilyen reprezentatív kiadásban illik ott lenni (tudván azt, hogy hasonló kiadásra valószínűleg évekig kell Nemôže statočný byť človek, ktorý prestane písať básne. Akoby s pravdou skončil rázne. Nem lehet tisztességes ember, ki a versírást abbahagyja. Az igazmondást hagyja abba. (Illyés Gy.: Költők egymás közt)
