Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Nagy Judit: Keresni a cselekvés módozatait (interjú Sütő Andrással)

alatt. Egy drámában két óra alatt tudom elmondani azt, amire egy regény csak sokkaí hosszabb idő alatt képes. Maga a dráma is gyorsabban készül. Én a Káin és Ábelt egy-két hónap alatt írtam, a Csillag a máglyánt hetek alatt, A szúzai menyegzőt elkezdtem szeptemberben és befejeztem novemberben. Az már kérdés, hogy tizenegy évig, vagy meddig hordoztam magamban. De mikor már megformálásra kerül a sor, akkor nagyon gyorsan megy, s ez az a lendület, amellyel képtelenség regényben gondolkodni. Mondom, ez alkati kérdés, ugyanakkor pedig az a téma, ami megfogan az emberben, már eleve — valami színházi felfűtöttség révén — színpadi képekben bontakozik ki az ember víziójában és a színházi játékhoz is kapcsolódik. Tehát nem valami önkényes választás ez, hanem inkább predesztináció. Bár azért a prózát nem hagytam abba, mert egy másik regényen is dolgozom...

Fölcsillana tekintete a szemüveg mögött, örül, hogy én is hallottam felőle, ez a Harang a szélben. Keveset szólt eddig még róla. Kíváncsiskodom erről a készülő terjedelmesebb munkáról.

— Igen, körülbelül száz évet fogna át, és nem is nagyon akarok róla beszélni, mert fogalmam sincsen, mikor és hogyan tudom majd befejezni. A közönséget, olvasót, hallgatót egyaránt a kész munka érdekli, nem az, hogy milyen tervei vannak az írónak. Mégis, annyit talán elmondhatnék róla: összegezném mindazt, amit egy nemzetiség kollektív útján tapasztaltam; tapasztaltam egyrészt a magam egyéni életében, és tapasztaltam az előző nemzedékek hagyományaiból, az emlékeiből, mindabból, ami megesett velük a századfordulótól egészen napjainkig. De, mint mondom, ez még megírandó- munka, részletei készültek el csak, ebbe az ember bele kell építse saját magát.

Ismerősök mondták: amikor Sütő András a marosvásárhelyi könyvesboltban dedikálta nemrég megjelent esszékötetét, odaszólt a tülekedőkhöz: Lassan, emberek, nem vagyok cukor, nem fogyok el! Szóljunk csak valamit az esszéről is. Az erdélyi irodalomban nagy hagyományai vannak ennek a műfajnak. Hagyománytisztelet? Egyéb belső indíttatás? Mutat a példa: a szúzai menyegző is esszében fogant elébb: a Perzsák-ban.

— Az esszé valójában mindig önvallomás. Az ember egyrészt beleépíti a jelenbeli közérzetét, s belelophatja egy közösségnek a közérzetét is. Az esszé tulajdonképpen ürügyműfaj. Én nem vagyok irodalomtörténész, nem vagyok kritikus és hasonló tudós mesterségek sem állnak közel hozzám, de rendelkezésemre áll egyfajta szubjektivitás, amellyel a történelem és a társadalom bizonyos jelenségeit megpróbálom körültapogatni, azoknak benső tartalmait kifejteni. Mindig egyetlen és legfőbb szempontból, abból a szempontból, hogy mi, mint romániai magyar nemzetiség, hol tartunk, mik a legfőbb gondjaink, és melyek lehetnének megítélésem szerint a cselekvés útjai, hogy tovább lépjünk. Miként cselekedjünk olyanformán a Bethlen Gábor-i szellemiségben, hogy megmaradjunk. Annyiszor cselekedtek az elődeink helytelenül, meggondolatlanul, hebehurgyán, hogy igen sokszor sodortak bennünket az események a teljes pusztulásnak a sza- kadékai felé. Valahol össze kell szedjük magunk, valamiképpen okosabban cselekednünk, tanulva más népektől és nemzetiségektől, hogy ésszerűbben, racionálisabban keressük a cselekvés módozatait. Ezt a Kossuth Lajos-, illetve Kemény Zsigmond—Széchenyi-fajta magatartást összegezve, a kettőnek az értékeit ötvözve kell valamiképpen a történelmünket szemlélnünk, megítélnünk, és eszerint cselekednünk. Ezeket az utakat, módozatokat keresve próbáltam kialakítani az esszéimet is. Ilyen például a Perzsák, amely valójában perzsa gond, valójában egy valamikori, letiport kis nép megmaradásának a gondja, de folytatólagosan a mi gondunk is. És ilyen értelemben napjaink és tegnapjaink összefonódnak ebben az esszében. De hasonlóképpen a Nagyenyedi fügevirág, amelyben Bethlen Gáborhoz szóltam; ezt a formáját választottam annak, hogy elmondjam egy nemzetiség közérzetét, és ugyanakkor valamiképpen a Bethlen Gábor-i magatartásnak, modellnek az időszerű mondandóit is belopjam az én olvasóim tudatába. Tehát az esszé, mondom, számomra ürügy, ürügyműfaj, azért, hogy időszerű gondjainkról szóljak. Ezeket az időszerű gondokat természetesen a történelem fényében is meg kell egy kicsit forgatni, talán így az érvényességük is növekszik azáltal, hogy a múlt is cáfol valamit, amit ma elvetendőnek tartok, vagy igazol, amit ma időszerűnek vélek. Szeretem az esszét, belőlük gyűjtöttem össze, huszonöt év terméséből egy kötetre valót, ami itt szóba került: az Évek — hazajáró lelkek. Azzal — többek között —, hogy egy fiatal Író útkereséseit, pályaívét is megrajzolom, egyrészt a kortársaimnak, a fiatalabb nemzedékeknek adtam hírt egy előző nemzedék kínjairól, keserveiről. Másrészt pedig