Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Nagy Judit: Keresni a cselekvés módozatait (interjú Sütő Andrással)

azzal, hogy az elköltözötteknek a tanulságát fénybe állítva próbáltam megfogalmazni, egy már-már egészében eltűnő nemzedéknek a magatartásmodelljét próbáltam hasznosítani egy következő magatartás számára. Sajnálatos módon így kellett beszélnem Nagy Lászlóról, a mi Istvánjainkról: Asztalos Istvánról, Nagy Istvánról, Horváth Istvánról. És Veres Péterről, aki igen nagy hatással volt mireánk, akinek a realizmusa és a rendkívüli bölcsessége mindig eligazító erejű volt az itteni fiatalok számára. Meg aztán, gondoltam, megőrzőm az emlékezet számára azokat a csatározásokat is, amelyek a dogmatizmus dúlásainak az esztendeiben alakultak ki minálunk, amikor bizonyos meggondolás szerint írót íróval kellett agyoncsapni, a leghatásosabb módszernek híve, hogy kartárs a kartársnak lábikrájába harapott, vagy a torkának esett. így rohanták le annak idején Gaál Gábort, egyik legcsodálatosabb szellemiségünket, vagy ilyen sorsra jutott Szabédi László is. Ebből az időből ugyancsak próbáltam néhány tanulságot átmenteni a mi nemzedékünk, illetve a fiatalabb nemzedékek számára.

Nézem ezt az immár nemzedékeket leltározó embert. Nem tudom eldönteni, ősznek higgyem-e puha fodrú haját; akár hamvasszőkének is leírhatnám. Minden joga kijeié igyekszik, ha nevet, de szomorkás mosolya megtörik a lágy ajkak szegletében megbúvó keserű vonáson. A töprenkedés vízszintes és függőleges barázdákon jár-kel a homlokon kívül is. Mögötte a gondolat motoz, a mindenkori gondolat, hiszen az eszméiben ingat- hatatlan embert folyvást ugyanaz izgatja, ő maga ugyanazt hajtogatja. Persze — mondja, s Balzackal példálódzik, aki élete végéig ugyanazt mondta, teljesítette ki a végtelenségig... Félbeszakítom, én Sütő Andrásra vagyok kíváncsi.

— Az egyszer torkonragadott mondanivalótól nem szabadulok. Ez az én örökös mondanivalóm, hogy a mai emberiség, következésképpen a romániai nemzetiség életében is a legfontosabb kérdés az, hogy meg kell teremtenünk azokat a viszonyokat, amelyek humanizálják a hatalmat, amelyek ezt a hatalmat nemhogy elviselhetővé teszik, hanem valóban a humánum szolgálatába állítják minden mozdulatát. Ez szervesen kapcsolódik ahhoz a gondolathoz, hogy mit cselekedjünk tovább, mert — mint említettem — annyiszor cselekedtünk ostoba módon, s a rengeteg tanulságot valamiképpen hasznosítanunk kell. Egy nemzetiség számára különösen fontos ez, hiszen az mindig a megmaradását szolgálja. Vigyáznunk kell, hogy az a sajátosság, ami összetart, ne vesszen el, hanem gazdagodjon. Az író feladata ébrentartani az önismeretet, s az önbecsülés mellett az önbizalmat is erősíteni, a jövőbe vetett hitet keményíteni, s ezt a sajátosságot, másságot megvédelmezni. Olyan kötöttség ez, ami nélkül számomra elképzelhetetlen az irodalom bármifajta művelése.

Köszönetét mondok, s búcsút. Meg — lévén az új esztendő éppen csak háromnapos — bőven kívánom a jókat is.