Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Nagy Judit: Keresni a cselekvés módozatait (interjú Sütő Andrással)

/államrend megvédésének kényszerű eljárásait akkor, amikor az nehéz helyzetbe kerül. De ezek a végletes, a mindenkori végletes pillanatai egy hatalomnak. A hatalom hétköznapjaira gondolok, amikor ezt a hatalmat nem szabad és nem érdemes másként gyakorolni, mint az erkölcs parancsa szerint. Ez a morál pedig föltétlenül meg kell hallja az ellenvéleményt és azt nem fegyverrel kell legyűrnie, nem máglyával kell elintéznie. Illyés Gyula mondta nagyon szépen, hogy Nagy Sándor kettévágta a gordiuszi csomót, pedig mennyivel nagyobb tett lett volna megoldani azt. Na most, egy hatalom, ha türelmes, hogyha nem vágtat mint a megvakított ló a maga azonnali győzelme felé, akkor ezt a gordiuszi csomót meg is tudja oldani. Bár erre nézve sajnálatos módon nagyon sok példát nem lehet felhozni.

Nem is nevetve, inkább szomorkás mosollyal veti oda az utolsó mondatot. |Igen, •a történelmi példák! A hétköznapi hatalommal való megküzdések. Amikor Kolhaas Mihály védelmezi kicsiny, egyéni részigazságát: .. a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes fog és igazság is...” S ez a hős, az igazságért küszködő hős — elbukik. Hát a kisemberek? Hová, mibe kapaszkodjanak? Történelmi pesszimizmus vibrál itt? Vagy tán az igazság van halálra ítélve?

— Ez — sajnos — egy beidegződött tapasztalatom. Az én írásaimban ezek a kisemberek valamilyen formában elbuknak, de ugyanakkor meg is dicsőülnek. Arra gondolok, hogy Szervét Mihály például tűzre vettetik, valójában mégis a türelmetlenség vészit erkölcsileg akkor, amikor őt elbuktatja. Végső fokon, az én megítélésem szerint, a türelmetlenség leplezi le önmagát, és bár fizikailag megsemmisíti ellenfelét s maga tovább él, ezek a morális veszteségek felgyűlve egy idő után valamiképpen a saját bukását okozzák. Nem engedhetem meg magamnak a boldog mesevéget, hogy a legkisebbik királyfi mégiscsak elpusztítja a sárkányt, mert a történelem nekem erre nem nagyon nyújtott példát, bármerre forgolódik is az ember. A humánumnak a kezdő erői valamiképpen mindig elestek. Mindig újra kellett kezdeni, valahol és valamiképpen, a szellemnek valamifajta védettebb helyén. De azért azzal, hogy a türelmetlenség leleplezi önmagát, én úgy vélem, akaratlanul is megjósolja a saját vesztét. Már a novellisztikámban is a kisemberek buktak el, de mindig azzal a reménnyel, hogy valahol újrakezdik, s ezzel az újrakezdéssel jelzik azt, hogy elpusztíthatatlanok.

Az elpusztíthatatlansághoz, az újrakezdéshez erőt kell meríteni. Nagy közös, kollektív érzések ébrentartása, példázata vetül ki Sütő drámáiból. Nemzeti, szellemi, történelmi hagyományokat ébren őrizni, megtartani — ez az írói lecke.

— Igen, ébrentartani... Kolhaas Mihály látszólagosan a maga kicsiny sérelmét próbálja helyreigazítani, valójában mégiscsak olyan közösségi törekvést fejez ki, amely a szabadság létéhez kapcsolódik. Olyan kollektív állapothoz, amelyben az embereket nem érheti jogtalanság, semmiféle sérelem, bántalom. Tehát ő maga is egy olyan kollektív létet képzel el az álmaiban, amilyet a szerző is elgondol, nevezetesen — ha akarunk ugrással — a saját nemzetiségi létét. Itt akármifajta gondot is pörgetünk fel a múltból, végső fokon az semmit sem ér, hogyha nem tükrözi valamiképpen, áttételesen annak a közösségnek is a gondját, amelyben az író létezhet. Mert ez a közösség elvárja, hogy az író az ő világában gondolkozzék, hogy ennek a közösségnek a kollektív létét ítélje meg, és ha nem találja olyannak, ami megközelíti legalábbis az elfogadható létet, akkor a szavaival próbáljon érte kiállani.

„Úgy énekeljünk..., hogy hangunkat bizonyítva a sajtunkat is megőrizzük” — tisztázza a tanulságot kicsi László unokájának Sütő András az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében, a nyelvápolás, embernevelés, a közösségi tudatra ébresztés, emlékfűzés regényének, a pompás nagyesszének is beillő, csupa-csupa lírával megírt eszmélésprózának lapján. De mondhatta volna ezt a Bethlen Gábor-i szentenciát akár- mely hőse is. A próza — teli líra, a drámába belefonódik a próza — hol a határ? Ámde a legkedvesebb műfaj, a kőnél is keményebb, földnél is súlyosabb gondolatok, torokszorító felismerések műfaja — a dráma. Mi a titka?

— Valószínű, hogy alkati kérdés, kifejezésbeli eszközeim kényszerítettek rá. A próza, az milliónyi apró tényanyag összehordásából épül fel. Egy olyan alkat, amely sietősebb, és amely mindjárt a lényegre tör, s a lényeget kifejezendő valamiképpen fázik a millió apró ténynek az összehordásától. A hírhedett balzaci türelemmel kellene dolgoznia és erre nincsen képessége, vagy elég nyugalma. Érthető módon a lényegre és a mondandóra törve apró tényanyagok megkerülésével ez a műfaj alakult ki az ember keze