Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

vagy szerettünk, de Patak oktató-nevelő hatása több jól összehangolt és kiaknázott energiaforrásból eredt. A hely szellemének kényszerítő hatásáról már ejtettem néhány szót; ennek lényege a hagyományok kimeríthetetlen gazdagsága. Látható jegyeiket nemcsak az iskolai létesítmények és a város, hanem a messze környék, az egész Hegyalja területén föllelhetjük, s úgy összefonódnak a nemzet legértékesebb hagyományaival, hogy az akkori Idők pataki diákja joggal érezhette, érzi ma is, hogy az iskola falai között nemcsak a maga, hanem az ország sorsának az alakítására is készül. Hogy Veres Péter formuláját alkalmazzam tárgyamhoz, népben, nemzetben, országban, előre hajtó történelmi hagyományokban gondolkodott. (Azt hiszem, ezzel is magyarázható a patakiak fönt bőven, de korántsem kimerítően illusztrált egyéni és intézményes emlékezete). A másik erőforrás Patakon a tanári kar nagy önfegyelme és összjátéka volt. A harmadik az a már-már drákóinak mondható fegyelem, amely mind az iskolában, mind az internátusokban csírájában fojtott el minden rendbontó kísérletet. Az inter- nátusi rendet teljes egészében a tanulás és önképzés szempontjainak vetették alá, s szigora, ha információim nem csalnak, egy mai bennlakó számára egyszerűen elképzelhetetlen volt. Az ébresztőtől a takarodóig, illetve a központi villanyoltásig katonás fegyelemmel folyt ott minden tevékenységünk. A szobák rendjéért, főleg azért, hogy a kötelező tanulási idő, az úgynevezett silentium (csöndesség) óráiban egy pisszenéssel se zavarják egymást a szobatársak, elsősorban az idősebb diákok, a szobafőnökök és helyetteseik feleltek. Ilyenkor nemcsak az asztaltól fölállni, hanem még az asztalfiókot kihúzni sem igen volt szabad: a sípjelre minden szükséges könyv, füzet és írószer ott volt már a kezeügyében, s az épületet egyik pillanatról a másikra a szellemi munka teljes csöndje töltötte meg. A tanári felügyeletet Palumby Gyula, az internátus történelemtanár igazgatója, illetve Sípos Zoltán, az állandó felügyelő tanár, különben két évig osztályfőnököm és Szentimrei Mihály teológiai hallgató és szénior, ma bodrog- halászi lelkész s a Nagykönyvtár egyik tudományos dolgozója gyakorolta, mondanom sem kell, milyen odaadással.

Fegyelemből két alkalommal kaptam azonnali szigorú leckét, hadd mondjam, miért és hogyan.

Függött az internátus lépcsőházában egy falitábla, ha jól emlékszem, ötvennégy szöggel, mert ennyi lakója volt a Humának, s minden szög fölött egy-egy névcédula is állt. Aki a délutáni kimenő óráiban elhagyta az internátus épületét, köteles volt egy odatűzött cédulán föltüntetni, hova ment, s felügyelőink szúrópróbaszerűen megnézték, hogy a bevallott cél fedi-e a valóságot. Egyszer sátoraljaújhelyi ismerőseimhez kellett utaznom, s gépiesen a megszokott cédulát biggyesztettem a szögre. Rajtakaptak, s lett belőle kemény, nyilvános igazgatói megrovás vacsora után, az ebédlőben. A másik lecke az iskolában ért. Hatodikos koromban az előző évi osztályfőnökünk, Dévai Jenő, ez a sokoldalú, de elképzelhetetlenül szigorú tanár, aki a saját ma is modernnek számító, direkt módszerű nyelvkönyvéből tanította nekünk heti tíz (!) órában az angolt, s akiről még szó lesz, egy decemberi nagyszünet után elcsípett, hogy harmadmagammal a főiskola előtti árokban a jégen csúszkálva, nem hallván a becsöngetést, vagy két percet elszalasztottunk az órából. Ezért a valóban bagatellnek is elkönyvelhető és könnyen menthető fegyelmi kihágásért beírt bennünket až iskola Fekete Könyvébe, s minden ilyen bejegyzésért egy fokkal rosszabb magaviseletl jegy járt. Ez a rosszabb jegy aztán be is került a félévi bizonyítványomba. Sokáig fájt az emléke, de belátom, hogy Dévai lépése logikusan következett a pataki nevelés hagyományaiból és rendszeréből. Az intézmény vasszigorral védte magát, színvonalát, elveit, hírét és tekintélyét, nem egyébért, mint a köz lehető legeredményesebb szolgálatáért. Az mindenesetre biztos, hogy minden szülő nyugodtan rábízhatta gyermekét a pataki nevelő testületre: egyként őrködtek testi, lelki és erkölcsi épsége fölött, s rendet, önfegyelmet, szerénységet, közösségi szellemet, lelki nemességet tanult. Emlékszem például, hogyan ügyeltek arra, hogy szüléinknek legalább egyszer egy héten levélben számoljunk be a dolgainkról, s aki ezt elmulasztotta, egy hétig nem kapott kimenőt.

Nem olyan régen döbbentem rá, s hadd mondjam el az egyszerűségre nevelő pataki szellemmel kapcsolatban, annak tartós hatásáról, hogy mennyire idegesít, ha van „valamim”, azaz olyan tárgyam, amely túl van a közvetlen szükség határán. Ez a tulajdonságom is Patakon idegződhetett belém. Bútorzatban, használati tárgyaimban csak a legegyszerűbb stílusú darabokat bírom elviselni, s tudom, hogy egy kolostori cellában is