Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

kifogástalanul érezném magamat, csak dolgozhassam. Rájöttem, hogy dolgozószobám is a pataki internátusi szoba rám eső negyedének mintegy önállósult és nagyobbra nőtt, de stílusában változatlan mása. Csak annyi lényeges különbség van a kettő között, hogy az internátusi zongora a zeneteremben állt, mig az enyém itt hallgat mögöttem, elérhető közelségben, jobb kéz felől.

Ami a pataki oktatást illeti, az — ha csak egy mód volt rá — szaktermekben, a szertárak közvetlen közelében folyt. Volt az iskolának fizikai, biológiai, vegytani előadóterme, volt rajz- és énekterme, s ezekben modern szemléltetés folyt, például dia- és mozgókép-vetítéssel, voltak szakkörei, ének- és zenekarai, néprajzi gyűjtőcsoportjai (ezeket Bakos tanár úr, ma az egri tanárképző professzora, a kiváló magyar Comenius- kutató vezette, aki például a két háború között Kodály nyomán először gyűjtött és adott ki Galánta környéki gyermekjátékokat és mondókákat, s a mi Gágyor Józsefünk az ő munkáját tetőzte be), volt két tornaterme, számos állandóan foglalt sportpályája, voltak kiváló, magas színvonalon dolgozó és szigorú, mi több, az egyik tanár, A. B. személyében hírhedten szigorú, de országos eredményeket elért testnevelő tanárai. Általános érvénnyel megfogalmazhatjuk, hogy a lehető legrövidebb időn belül a legtöbbet nyújtani s a legtöbbet hozni ki a diákokból, ez volt oktatóink célja Patakon. A munka oroszlán- részét, helyesen, magunknak kellett elvégeznünk, szemtől szemben könyveinkkel és füzeteinkkel, s a számonkérés perceiben nem volt kömyörület. Aki az év angol anyagából csak egy szót nem tudott, nem kaphatott Dévai tanár úrtól kitűnőt. „Ez csak jeles”, mondta egy természetrajz feleletem után Sípos tanár úr, aki lelkész is volt, s természetrajzon kívül éneket, illetve magántanárként zongorát is tanított, s oly lekicsinylő hangsúllyal és arckifejezéssel mondta ezt, hogy lám, mélyen érintett, máig emlékszem rá, s következő óráira ugyancsak alaposan fölkészültem, hogy ne lássam többé ajkbigy- gyesztő fintorát. Ha meggondolom, milyen feltételek közül jutottam a pataki iskolába, ahol az embert főleg ilyen fintorokkal sarkallták a jóra és a többre...!

Patakon azonban még történt velem valami: hatalmas léptekkel indultam el' egy ígéretesnek látszó zenei pálya felé. Említettem, hogy otthon kaptam már némi szerény zenei alapozást, melyhez egy intenzív, kétéves hazai orgonakaland is társult. Patakon a képző zenetanára, Tóth Károly személyében kiváló vezetőt kaptam, s mágikus vonzó hatást gyakorolt rám az iskola kisebb, imatermi s a református templom nagy, több manuálos orgonája. Csakhamar oda is ülhettem mind a kettőhöz, az utóbbihoz még egy Anyák napi templomi hangversenyen is, Tóth tanár úr jóvoltából, egy rövid Bach- prelúdiummal. Az iskolai énekórákon lapról olvasást, népdalokat és mozgalmi dalokat tanultunk, rengeteget énekeltünk, általában mindig minden éneklési alkalmat megragadtunk, tagja lettem az iskolai gyermekkórusnak, Sípos tanár úr pedig, aki, mint jeleztem, a legtöbb pataki tanárhoz hasonlóan egyetemes érdeklődésű ember volt, egyik néprajzos barangolásán hortobágyi pásztoroktól egy csodálatosan faragott, remek hangú és pontos hangolású tenor-furulyát kapott, maga köré gyűjtött hát még három furulyázgató fiút, engem is, furulyanégyest alakított, s kvartettünk több szőlamú földolgozásokkal több iskolai ünnepélyen és hangversenyen is föllépett. Szóval kamaramuzsikálgattunk.

Ez egyébként a magyarországi furulyakultusz hőskora volt. A Humánban lakott a tőlem pár évvel idősebb Béres János, a furulyaművész, a szintén Patakon érettségizett Béres Ferenc öccse, s emlékszem, hogy János minden külső és belső zsebéből különböző méretű furulyák kandikáltak ki. Akkoriban (lehetett tizenhat éves) éppen regényt írt, s bátyja néprajzi gyűjtőútjairól szokott nekünk mesélni. Lelki szememmel ma is látom a vaskos kéziratcsomót, János készülő regényét a társalgó asztalán. (Bátyja, Ferenc, Patak talán legszenvedélyesebb tisztelője, aki gazdag szobor- és képgyűjteményét ajándékozta a városnak, s lerakta vele az azóta virágzásnak is indult városi képtár alapjait. A képtár azóta újabb magángyűjtemények, sőt életművek ajándékanyagával is gyarapodott, kitört a várépület keretei közül, újabb hajlékokat kapott, s az iskolai és városi múzeumokkal, illetve a hozzájuk kapcsolódó tudományos és művészeti élettel együtt Patakot az országos művelődésügy egyik növekvő súlyú központjává emeli.)

Visszatérve erősödő zenei tájékozódásomra és a pataki lehetőségek rajzára: olvasmányaim köre csakhamar zeneelméleti és Zenetörténeti művekkel is bővült. Ott forgattam először az Opera- és Hangversenykalauzt, Szabolcsi Bence zenetörténetét, egy zenei lexikont az olvasott fogalmak tisztázásához, Tóth tanár úr pedig gyakorlati óráinkon a formatan és az összhangzattan rejtelmeibe kezdett beavatni. Közben első zeneszerzői