Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Rácz Olivér: A végzetes kór király (elbeszélés)
Rácz Olivér A VÉGZETES KÖR KIRÁLY Lívia gyöngéd alaptermészetű és kifinomult lelkületű hölgy volt. Szerette — nagy általánosságban — a rügyfakasztó tavaszt, továbbá szerette az álmatag nyári esteket, a sejtelmes őszi délutánokat és a csöndes, zúzmarás téli reggeleket. A téli reggeleket szerette a legjobban: ilyenkor megszűnt számára a tér, az idő és a behaviorizmus; ezeken a reggeleken délig tudott aludni. — Egy frászt kelek fel — suttogta kifinomult lelkületével a párás ablakok felé és kéjesen elnyújtózott a paplan alatt. (Világoskék selyem ágyneműben szeretett elnyújtózni: világoskék selyem párna, selyem paplanhuzat, világoskék selyem lepedő. Róbert nem rajongott a selyem lepedőért: pattanásos volt a feneke meg a combja, no meg egy kissé rücskös is, és nem szerette, ha a selyem lepedő tapintatlanul megsercegtette a pattanásait. Lenvászon lepedő: ez az, amire áhítozott.] Lívia, a fentieken kívül, szerette a verseket, a virágokat és az érzelmes filmeket. Továbbá szeretett mogyorós csokoládét majszolni, sós mandulát ropogtatni és a perc, illetve a hangulat hatására szódás whiskyt avagy camparit kortyolgatni (on the rocks). Szeretett halkan dúdolgatva port törölgetni, de nem szeretett mosogatni. Ezenkívül kedvelte a táncdalokat — öllé! —, ám kedvelte a klasszikus zenét is. Olykor ábrándosán letelepedett a hatalmas Steinway zongora elé és hangjegyfüzetből — tudott kottát olvasni! —, két ujjal lepötyögtette a Für Elisabeth-et. Vagy feltette a lemezjátszóra az Eine kleine Nachtmusik-ot, és amíg a lemez forgott, nem vette le a szemét a tűről. Azután mélyen felsóhajtott, a szokottnál is álmatagabb pillantást vetett a nagy állótükörbe, néhány gyakorlott ecsetvonással révetegen kékebbre árnyalta a szemhéját és ismételten felsóhajtott. — Dögletesen csini muzsika. Halok a tuti zenéért. Oltárian gogyis pali volt ez a vén Mozart. Ebben nem volt teljesen biztos; megnézte a hangjegyfüzet borítólapját. — Beethoven — betűzte mérsékelt lelkesedéssel. — Jó, hát Beethoven. És akkor mi van? Egyszer majd zenetanárt fogadok, és akkor tíz ujjal lejátszom meg pedállal. A Für Elisabethet. Bámul majd Robeer. A frász essen belé! Ezzel álmatagon rádurrantotta a billentyűkre a fedőlapot, hogy belerázkódtak a nonfiguratív festmények a falon, és elmerengve végigheveredett a pamlagon. (Szeretett így reggel-délben-alkonyatkor, télen-nyáron, hőben-hóban, boldog-boldogtalan, fehér-fekete, igen-nem, szeret-nem szeret elheverészni a kereveteken, heverőkön és pamlagokon. Szerény, hat szobás lakásának bútorzata javarészt kerevetekből, heverőkből stb. állott.) Cigarettára gyújtott és várta az életében bekövetkező nagy fordulatot. Mert abban bizonyos volt — harmincnégy éves lévén, szőke és telt idomú —, hogy számára tartogat még valamit az élet. Egy nagy fordulatot. A sorsdöntő kalandot. Valamit. Ebben egyetlen percig sem kételkedett. Éppen ezért, amikor szeretett férje egy szép napon — hajnalban és holtrészegen — felöltő nélkül és letépett füllel támolygott haza, Lívia finom női ösztönével nyomban megsejtette, hogy valami történt; életükbe kétségtelenül most köszöntött be a várva várt, aagy változás. (Mindenesetre egy fél füllel kevesebb.) — Ö, Robeer — kiáltotta élénk unottsággal, miközben unott élénkséggel felkönyökölt a díványon, kanapén, rökamién, heverőn, kereveten s még ahol éppen hevert és kereve-
