Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Rácz Olivér: A végzetes kór király (elbeszélés)

telt —, mit hoztál nekem? És hol látták el ilyen betyár disznó módon a bajodat? He? Mellesleg, nem is illik a képedhez: nekem spéciéi, két füllel jobban tetszettél.

Félfülű Róbert a fejét ingatta és röhögött.

— Mit hoztam? Se-semmitse hottam. Leroantam. Le-robban-tam. Töéletesen leroantam

— közölte előzékenyen . — Pó-e-e. P-ppókeren. Nement — nemment a lap!

Ennyi beszédtől nyilván végképp kimerült, becsukta a száját, s ettől egyetlen görcsös, ámde ferde vonallá merevedett az ajka. Slussz, passz, ennyi elég legyen — jelezte alattomos, tömény szeszek áthatolhatatlan ködében fennakadt szeme, konokul s némileg önérzetesen. Sápatag homlokán azonban már felsötétlett a megnemértettség méla búja

— megkísérelte elhessegetni: karjával megvetően, szélesen a levegőbe kanyarintott. Ettől elveszítette az egyensúlyát és majdnem orra bukott, de még idejében sikerült megkapaszkodnia a zakója hajtókájában.

— F-ffucs! Minden — mindennek fuccs — hörögte sötéten és vádlón a kerevet felé.

— Kész vaok. Illetve: k-készen vaunk — helyesbített rendszeretően. — A la-lakásnak fuccs. A ko-kocsinakisfuccs. Need is fuccs. Té-téedet is elpp — el-elppócesztelek — mondta bölcsen bólogatva, miközben a könyökével levert egy kecses álló vázát a kandallóról. — Bambán bámulta a cserepeket. — E-e-ennek is fuccs... Teetek róla? Nement a 1-lap.

Lívia talpra szökkent, s finom női ösztönével mintegy megsejtve, hogy ennél több már nem következhet, halkan, ám nyomatékosan mindössze ennyit mondott: — !1

— Robeer — mondta néhány perc múlva megtört hangon, fáradságtól remegő, formás kezéből messzire hajintva a kandalló piszkavasát —, Robeer, hogyan tehettél ilyet?

Róbert — a földön hevert, kényelmesen, fejét a kandalló rácsának támasztva — nem válaszolt.

— Robeer — kiáltotta Lívia szaggatottan lihegve —, ezt nem élem túl! ...

Róbert nem válaszolt. Lívia jobban szemügyre vette és helyesbített:

— Robeer — kiáltotta zaklatottan pihegve —, ezt nem éled túl!...

Róbert nem válaszolt.

— Csak azt tudnám — tűnődött Lívia —, ki lehetett a nyertes? ... Ű, Robeer — kivel pókereztél, csak azt az egyet áruld el még nekem! Ki nyerte el a villát? A kocsit? Az öblöt — mert hát a villához apró tengeröböl és motorcsónak is tartozott — és a csónakházat? És főképpen ki nyert el engem?

Róbert nem válaszolt.

De hát Lívia nem volt olyan asszony, aki nehéz helyzetekben ne találta volna fel magát.

— Ahogy lesz, úgy lesz — mondta bölcsen, és serényen munkához látott. Alig egy óra múlva már ott ült a motorcsónakban, s a motorcsónak fenekén ormótlan, barna bőrönd hevert. Lívia begyújtotta a motort és nekivágott a tengernek. A száguldás jól- esően hűsítette a homlokát, mert hát Lívia nem szokta meg a nehéz testi munkát. De hát oda se neki. Néhány kilométernyire a parttól leállította a motort.

— Isten veled, Robeer — suttogta érzelmesen, és erőlködve bár, de kecses ívben kihajintotta a bőröndöt a csónakból. Am ebben a pillanatban karcsú őrnaszád siklott a csónak mellé.

— Asszonyom — harsant fel az őrnaszád fedélzetéről egy udvarias, de határozott hang —, ön nem hagyogathatja el a csillagsávos vizeken a személyes értéktárgyait! Kérem, halássza vissza a bőröndjét a csónakba!

Lívia megfordult ültében.

— De — nekem már nincsen szükségem rá — rebegte kacér mosollyal. — És igazán nem zavar senkit. Miért ne úszkálhatna itt egy ideig? Perceken belül úgyis elmerül, nem igaz? No — addig a néhány percig, tengernagy úr! — mondta kérlelően.

— Fregatthadnagy vagyok, asszonyom. Ám bízom benne, hogy idővel elnyerem majdan a tengernagyi címet is. A bőröndje kihalászásához azonban ragaszkodnom kell. Sajnálom, asszonyom. A diplomáciai helyzet, ha nem tudná, hallatlanul feszült.

— De hát ennek semmi köze sincsen a diplomáciához.

— Azt sohasem lehet tudni, asszonyom — mondta a hadnagy szigorúan. — Minden pillanatban kitörhet valami — mondta bizalmasan, lehalkítva a hangját. Majd felcsillanó szemmel, bizakodva hozzáfűzte: — S akkor az ön megtisztelően előlegezett megszólítása