Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

mindjárt, amennyire csak lehet, föl is mentsem őt. Csakis onnan szakadhatott föl annyi vad, gyermekkínzó szenvedély, amennyit rövid hároméves kapcsolatunk alatt mint apró elemista, amikor az embert annyi sok fontos testi-lelki benyomás éri, megtapasztaltam. (Az ember csak felnőtt fejjel látja, milyen pici, törékeny és védtelen egy hat-hét éves kisgyerek.) Hadd tegyem hozzá, az adott esetben indokolt személyességgel, hiszen iskoláztatásunk mindig legszemélyesebb ügyünk marad, hogy egy hosszas, abban az időben még halálosnak számító, bár végül a csodával határos módon kihevert betegség amolyan lelki szövődménye gyanánt (korán sebzett és könnyen sebezhető, szeretetre és gyöngédségre vágyó, fejfájásoktól és gátlásoktól gyötört gyermek voltam, s jóllehet apám társadalmi helyzetéből és emberi tekintélyéből eredőleg bizonyos fokú kivételezett- séget élveztem az iskolában, azonkívül jól tanultam s jó és a felnőtteket tisztelő gyermek is voltam, iszonyú volt látnom és hallanom, nem is valami tisztes távolból, hanem közvetlen közelről, hogyan nyomja le a tanítónk a padomra, a szó szoros értelmében az orrom elé a gyerekeket (én ugyanis mint az osztatlan iskola elsőse az első padban ültem), s hogyan veri lemeztelenített hátukat az előzőleg szertartásosan leoldott nadrágszíjjal, magából kifordulva, és akkora indulattal, hogy mindig csupa hurka és vér- aláfutás lett a hátuk és az ülepük. Ismétlem, ezek a drámák az én padomon peregtek le, iskolatársaim az én arcomba üvöltöttek fájdalmaikat, a szíj az én arcom előtt suhogott, s máig érzem a szelét. Szörnyű volt! Nem egy szülőre emlékszem, aki panaszra jött hozzánk, apámhoz, aki nyilván a helyi egyházi iskolaszék elnöke és felügyelője volt, s jóllehet engem Ilyenkor mindig kiküldtek, éppen eleget sejtettem, tudtam, sőt utólag elejtett szavakból hallottam is az odabent elhangzottak közül: a háborgó szülők, többnyire apák, eleven bűnjelekül az így megjelölt és sokszor napokra ágynak döntött gyerekeket is magukkal hozták. Első tanítómnak nyilván jó tulajdonságai és pedagógiai érdemei is voltak, végül is ő tanított meg a tudományok alapelemeire, amiért utólag, immár bölcsen, hálás is vagyok neki, de nagy-nagy rémületeim és pajtásaimmal való részvétem emléke minden pozitív érzést elhomályosít bennem. Elsősorban ezért és őmiatta nem tudtam igazán megszeretni az iskolát, illetve váltam többé-kevésbé bizalmatlanná minden pedagógussal szemben.

Hadd jegyezzem meg, hogy ehhez a tanítómhoz fűződik első emlékezetes gátlás-, illetve tabu-élményem. Nem tudom már pontosan, milyen előzmények után, valószínűleg a főnév fajait s a vezeték- és keresztnév fogalmát magyarázta és akarta mindjárt szemléltetni, de engem szólított föl, hogy mondjam meg, mi a neve, tudniillik neki, a tanítómnak. Pontosan emlékszem a pillanatra s az egész rendkívül bonyolult érzésre is, amely elfogott, s meggátolt abban, hogy a nevét a számra vegyem. Érzés- komplexumom magja a félelem, minden tabujelenség fő indítéka volt. Mindig a teljes nevén nevezte őt mindenki, s én pontosan érzékeltem az egész Indulathalmazt, mely erre a névre, amelyet a falu népe sohasem tagolt és becézett, valami súlyos, nedves hógomböc gyanánt rátapadt, annyira, hogy e láthatatlan és jórészt füllel is érzékelhetetlen, de az én talán betegesen kifinomult belső érzékszerveimmel tisztán fogható indulatburok révén nevének az én számomra valami káromkodásszerű értéke volt. Káromkodásé, káromlásé, ami az adott esetben egy és ugyanaz, s attól rettegtem, hogy ha kimondom, ő is pontosan úgy fogja érzékelni, káromkodás, az ő káromlása gyanánt, mint én. Hát te nem tudod a nevemet? — meredt rám elképedve, s a többiekhez fordult, akik intései nyomán egyéniként, majd kórusban is harsogva ritmizálták a három szótagú nevet. — Na, tudod-e már, hogy hívják a tanítódat? — fordult ismét énhozzám, s lehet, hogy pajtásaim példáján fölbátorodván, ők ugyanis edzettebb idegzetű gyerekek voltak, mint én, s látván látva, hogy nem veszi káromkodásnak, végül is megadtaim magam. Lehet, sőt valószínű, hogy így végződött a dolog: én csak a tabu élményére emlékszem egészen tisztán, az volt számomra az akkor még megmagyarázhatatlan s ezért megrendítő és emlékezetes élmény, nem pedig a gátlás esetleges föloldódása. Nyilván ő sem igen töprengett rajta, legfeljebb elraktározta magában mint valami furcsaságot, rövidzárlatot, emlékezetzavart, hiszen a tőszomszédunk volt, s születésem pillanatától ismertük egymást, ha szabad így fogalmaznom. Mélylélektannal aligha foglalkozott, hogy a gyökerekig megértette volna, mi játszódott le akkor bennem, s fölfogta volna belőle a figyelmeztetést.

Nem tudom pontosan, hogy idegállapotomban találtak-e a szüleim valami nyugtalanító s a tanítóm viselkedésére visszavezethető elváltozást, esetleg apám és a tanító