Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

kapcsolata romlott-e meg végképp vagy a háború előrehaladtával behívták-e őt katonának, de egy napon átírattak az állami iskolába, gondolom, apám hivatását és fönt jelzett iskolaszéki tisztségét tekintetbe véve az első két alternatíva esetén nem mindennapi lelkiismeretfurdalások között, szerecsámre egy magas, mosolygós, halk szavú férfi — hadd nevezzem a nevén: Pásztor Emil — védőszárnyai alá, aki emlékeim tanúsága szerint oktató és nevelő volt a javából. Sajnos, nem sokára behívót kapott, kivittek őt a frontra, s ha jól emlékszem, fogságba esett, még mielőtt végérvényesen meg tudta volna szerettetni velem az iskolát. A magyarországi pedagógiai sajtóban gyakran találkozom ezzel a névvel. Ű volna az? Nem tudom...

Ez az idő számunkra már a háború legsűrűje volt, átvonuló magyar és német hadakkal, szüntelenül zúgó repülőrajokkal, falum és a környék zsidó családjainak elhurcolásával, apáink — köztük apám — bevonultatásával, egyre sűrűbb légiriadókkal s a mi egyre vadabb, egyre ön- és közveszélyesebb hadijátékainkkal. Olyan volt a mi iskolába járásunk 1942 és 1944 vége között, éspedig minden említett helyi sajátosságán túl immár történelmi, tehát mindenkit érintő okokból, mint a haldoklók hörgő és ki-kihagyő lélegzetvétele. Végül is 1944. szeptember 20-án este néhány szétlőtt Sztálin-gyertyánól kiadós tűzesőt, majd bombazáport kapott a falunk. Az épületek nagy hányada, köztük a mi csűrünk is leégett, s ezzel lényegében meg is szűnt minden oktatás, később pedig, november 20-án reggeltől délig ingáztak a bombázók a közeli Ungvár és falunk között, s szórták terhüket a falut megszállva tartó német páncélosokra és miránk. Ekkor kapott találatot az iskola, főleg a tanítói lakás, abban is a frissen elhagyott családi ágy, s a falu másik hányada is tűzbe roskadt. Vagy két hét múlva, rövid interregnum után bevonultak a szovjet csapatok, s bevonulásukkal és a csehszlovák karhatalom bemutatásával nemcsak egy történelmi korszak zárult le, hanem iskoláztatásom egy korszaka is véget ért. Az alapozás korszaka volt ez, zavaros viszonyok között és kétes értékű pedagógiai légkörben, de anyanyelvemen, ami akkor, ahogy később és azóta is emlegetni szoktuk, a magyarok alatt Deregnyő lakosságának túlnyomó többsége számára nemcsak célszerű, hanem természetes körülmény is volt, hiszen falum akkori népe egy csekély kisebbségtől eltekintve magyar ajkú volt, és magyarnak vallotta magát.

DEREGNYŐ (1945—1947)

A front után mind a két iskolában már valamikor 1945 elején megkezdődött a tanítás. Az egyháziban a magyar kántortanító irányításával indult ismét a munka, mégpedig magyarul, de oktatónk egy napon (megjegyzem, harmadikos voltam ekkor, már volt egy sor könyvélményem, a Slrogoff Mihály, a Robinson Crusoe, a Benedek Elek-féle Magyar mese- és mondavilág és a Petőfi-versek friss hatását hordtam magamban, mi több, nővérem közvetítésével egy később, kamaszkoromban kilombosodő Ady-élmény is ért, s emlékszem, hogy esténként, a szovjet csapatok napokig tartó kelet-nyugati hömpöly- gése közben az Újszövetséget, az evangélistákat olvastam fogékony lélekkel), szóval oktatónk, a magyar református kántortanító behozott egy újságot, s fölmutatta. A Pravda volt. Szépen elmagyarázta, hogy a cím igazságot jelent, hogy ezután ez lesz a mi újságunk s ez lesz az igazságunk, sőt a nyelvünk is, s aznap már csak szlovákul szólt hozzánk, mégpedig szokatlanul szelíd, jóságos hangon. Lám, ezt is megjegyeztem, mert rendkívüli pillanat volt, s ő is szokatlanul viselkedett. Az istentiszteleteken azonban, ahol továbbra is ő orgonázott, s ahol mi, gyerekek mögötte meg körülötte csoportosultunk, hogy egymást váltva tapossuk a fújtatót, minden vasár- és hétköznapon eljátszotta és elénekelte, a gyülekezet egyik részének rémületére, másik részének kaján örömére a magyar himnuszt. Skizofrén állapotba került hát, mint az egész csehszlovákiai magyarság a háború után, de őbenne ez a skizofrénia hallható és látható, klinikai formát öltött. Tragédiáját az is fokozhatta és egyénítette, hogy a csehszlovák hatóságok emlékeztek egy túlbuzgó nemzeti cselekedetére, amit több falumbéli férfival a magyar csapatok 1938-as bevonulása után hajtott végre, s politikai üldözötté vált, börtön fenyegette. Idegzete nyilván nem bírta tovább a legellentétesebb irányú erők, hatások és kényszerek egymást váltogató nyomásait, s talán a menekülés egy sajátos, tudatalatti formája gyanánt is fölfoghatjuk, hogy intézetbe került, s nem sokára el is hunyt.

Oktatásunk és nevelésünk ügye egy fiatal szlovák tanítónő kezébe csúszott át, mi pedig gyerekek, egyszeriben a célszerűtlenség, a természetellenesség, a pedagógiai