Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

Koncsol László

ELEMIMTŐL AZ ÉRETTSÉGIIG

Amilyen a világ állapota, olyan az iskolája is. Ha jól sejtem, ezt a közhelyes igazságot az én nemzedékem példáján lehetne a legékesebben és legárnyaltabban bizonyítani. Tény, hogy mindaz a jó és rossz, amit a csehszlovákiai magyarság az elmúlt negyven év alatt mind történelmi, mind társadalmi változások tekintetében megélt, a mi iskoláztatásunk folyamatában is megmutatta magát, jó néhányunkéban pedig [százakéban? ezrekében?) különös, nem egyszor groteszk következetességgel.

A Madách Könyv- és Lapkiadó illetékes szerkesztője már évek óta ismételten megkér, hogy írnám meg a vállalat egyik periodikus évi kiadványába, milyenek voltak a diákéveim, de megvallom, húzódoztam a témától. Most viszont több különböző eredetű és fajtájú ösztönzést is kaptam a tárgyhoz, s úgy láttam jónak, ha megteszem, amire a kiadó kér. írás közben jöttem rá aztán, hogy könyvet kellene írni róla, de nincs most ilyenre módom, marad tehát a vázlat. Másfelől azonban a szerkesztő által fölkínált tíz-tizenöt gépelt oldalas terjedelmet mindenképpen meg kellett haladnia beszámolómnak, mert nemcsak egy sajátos, történelmileg egyszeri közoktatási folyamat, hanem egy személyiségfejlődés vázlatává is sikerült. Vallomásom tehát, legalább is terjedelmi szempontból, a kiadói megrendelés, illetve az anyag által suggalt forma között helyezkedik el, s ha végül nem is a kiadó, hanem a folyóirat számára megírtam, nem utolsó sorban a fönt jelzett tanulság s a belőle eredő résztanulságok fölmutatásáért cselekedtem.

Mindjárt elöljáróban be kell vallanom, hogy noha szinte mindent az iskolának kö<- szönhetek, különböző lelki és történelmi okokból, amelyekre a következő oldalakon rendre kitérek, mégsem szerettem igazán az iskoláimat. Gondolom, azért még természetes, ha mindenek ellenére vagy éppen ezért minden idegszálammal szurkolok nekik, a mi esetünkben anyanyelvi, nemzetiségi iskolarendszerünknek, azért, hogy megmaradjon, hogy virágozzék, és olyan legyen, hogy mind utódaink, mind pedagógusaink szeretni tudják, és ki is tartsanak ebben a szeretetben. Ez volt beszámolóm megírásának egyik legfontosabb indítéka.

DEREGNYŰ (1942—1944)

Iskolába 1942 szeptemberében kezdtem járni, de bennünket már jóval beiratásunk előtt arra tanítottak, hogy félnünk kell tőle. A tanító, a szomszédunkban épült iskola igazgató kántortanítója, falum gyerekeinek mumusa volt. Majd meglátod, mondogatták nekünk, majd ő megmutatja, majd lesz nemulass, majd ő ellátja a bajotokat, és és így tovább, és így tovább. Sajnos, ezeket a szülői és pajtáši fenyegetéseket a mi közvetlen tapasztalataink mind igazolták Tanítónk szangvinikus vérmérsékletű és vad természetű emberként él az emlékeimben, akinek indulatait. csak valami átöröklésből, hajlamainak való kiszolgáltatottságától tudom elfogadhatóan értelmezni, hogy ezzel