Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - 100 éve született Bartók Béla - Móser Zoltán: Világjárás egy fűszálon

(Az egy sennet kétszer is és erőteljesen kiemeli, ugyanígy a lefeküdt-et és a ki-t s az aki-t; erőteljes az ágy és a babája. Különös, hogy a fő hangsúly a szó közepére jut!)

III.

1. Ha; tin-ta; vol-na, jó volna

2. Min-den; ír-ni; jő

3. Azt az; még-sem tud-ná

4. Kit szeretetem nagy; lég-jobban

(A túlzás, a nagyítás eszközével élvén — Tisza; Minden; Nagy; Legjobban —, az „égő lángban forgó szívét” mondja ki, mu—tatja fel a jó négyszeres erősségű kiemelésével, s a ha, a mégsem, a volna csalódott rezgetésével.)

E leltárból rögtön szembetűnik a három versszak különbsége. Talán az is, hogy válik a látszólag személytelen személyessé, hogyan fejti fel a második versszak az első képeit, jelképeit, színeit; hogy jut el a piros almától a példázatig, a Kint-től a Bent-ig. A díszlet és a színek eltűnnek — mert már ezek a fontosak — hanem az, aki gondol és nem gondol, aki lefekszik s aki nem, de ez is személyessé, konkréttá válik, s végül a menyhei ég alá s föld fölé oda képzelheti ki-ki magát, az Én-t és az Ö-t! A dal színei, különösen az első szakaszé külön élnek, tobzódnak: piros hatja át az egészet. Mintha minden piros mezőbe volna komponálva: a zöld mező, a sárga kendős kislány, a virág. Piros rózsa virít a második szakaszban is; ez világítja meg az est feketéjét, a barna legényt — általában barnának mondja a magyar népköltészet a legényt —, s a barnának képzelt ágyat. De Itt már fakulnak a színek, a végén el is tűnnek. Csak a Tisza (szőke? kék?) és a tinta kékje érződik.

De térjünk vissza újra az elejére. Sokan írtak a Népdalaink indításáról; a szöveg első sorának és a többi viszonyáról. Itt is a legtöbb erő az első két sorban van. Különösen a szövegben. A képek és képkivágások egymás után illesztését Griffith, Kulesov, Pudov- kin, Ejzenstein óta a filmesztétikából jól ismerjük. Azt is innen tudjuk, hogy a legnagyobb képi erő a végleteik egymásutánjában van. Ugyanezt látjuk és kapjuk itt is. Alma, dombtető, zöld mező, mozgó lány, a széles képkivágás, a Totál és Közeli gyors váltását mutatja, a Kicsit és a Nagyot, az Állót, Mozdulatlant és a Mozgót állítja egymás mellé.

S a színek, a hangok kellemes, meleg hangulatával elénk rajzolódik rögtön — nem egy táj, vagy egy ismert részlet —, de a Mindenség Földje, amelyik azért olyan ismerős, mert magunkban hordozzuk; bennünk mozdul és remeg, bennünk él — keletkezik, delel és eltűnik.

Indultunk el sokfelől és lám, mindig ide jutottunk. A gyermekdalok néhány hangja,

* festett bútorok színei is ide vezettek, erre a dalok által teremtett földre, ahol Minden terem, Minden megtörténhet — ahol a csodatevés természetes, hétköznapi esemény.

Hl. FŰSZÁL-PENNA, TISZA-TINTA, ÉG PAPIROS

A fenti népdal harmadik versszaka újabb rejtélyt mutat. A rejtély erős ajtajához kulcsot a tudós Scheiber Sándor adott, aki József Attila az Aki szegény, az a legszegényebb című versének első versszaka kapcsán annak szerteágazó gyökereit mutatta be egyik tanulmányában. (József Attila istenes verseinek tárgy- és képzelet-történeti háttere. Megjelent: Scheiber S.: Folklór és tárgytörténet, Budapest 1977, II. 435—458. 1.)

Ha az Isten íródeák volna s éjjel-nappal mindegyre csak írna, úgy se győzné ő se följegyezni, mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Miben különbözik s miben egyezik a két példa? A legfeltűnőbb különbség — a szótagszámon kívül — az, hogy az egyik a szerelemről, a másik a szegénységről beszél, az a legényekről, ez az Istenről. De a soronkénti gondolatok, a feltételes mód szinte teljesen azonosak.

A magyar népköltészetben további változatokat találunk Berze Nagy János könyvében (Baranyai magyar néphagyományok I. Pécs, 1940.). 1938-ban pedig halotti szokással