Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - 100 éve született Bartók Béla - Nagy Jenő: Felsőgaram völgyében Bartók nyomában

let kell, hogy művészetébe fusson, a zenébe, hol szabadon lehet hadonászni, égignyúló karral, mozogni, önkívületes álomban. Legíöllebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok fiatal hava alatt, a villogó, figyelő, sötét szem, a látó agyvelő, mely kiugrik koponyánk legmesszebb hegyfokára és az ismeretvágy kétségbeesésébe két kukucskáló lyukat tör -magának, hogy a világba nézzen, lássa, mi van körötte. Tudom, voltak hatalmas zeneszerzők, kik inkább potrohos sekrestyésekre hasonlítottak, vagy tehénhajcsárokra, vagy dljMrkózókra, mint arra a képre, melyet a műkedvelő kirajzolt magának. De ez az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő és alkotásaira kell gondolnom.” Amikor idáig jutottam, Mara néni megállított az olvasásban. „Egyszerűbben fiam, egyszerűbben” — mondta. S ekkor őt magát, Bartók Bélát idéztem. „Életem legboldogabb pillanatai azok voltak, melyeket falun, a parasztok között töltöttem!”, és közben eszembe jutottak 1940 októberi végrendeletének megrázó szavai: „... amíg arról a két emberről elnevezett tér, utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet, velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen. Hogy mennyi időre távozom? Talán örökre, ki tudja, talán a bizonytalanságba megyünk, de más választásunk nincs, vajon mennyi időre? Isten tudja!”

Régi Bartűk-klissék a prágai nyomdából