Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - 100 éve született Bartók Béla - Cselényi László: Bartók és Joyce

Ezüstjei. Egy ezüstszobor finom feje, melyet az ötvös pirinyó kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során. A test, mely a negyvennégy éves fejet emeli, törékeny, kicsi. Tudom, voltak hatalmas zeneszerzők, kik inkább potrohos sekrestyésekre hasonlítottak, vagy tehénhajcsárokra, vagy díjbirkózókra. De az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő és alkotásaira kell gondolnom.

3/1/4

Kutatom múltamat, próbálom kipuhatolni, mikor találkoztam először Bartókkal? Nem a nevével persze, a műveivel. Pontosabban: a szellemével. Mert Bartók neve már negyvennyolc-negyvenkilencben, amikor az első rádiónkat vettük, fogalom volt, s műveit, noha csak hangfogóval (értsd: csak a népdalfeldolgozásait), de lehetett itt-ott hallani, s én akkoriban már fülig szerelmes voltam a muzsikába. Igaz, hogy csak a klasszikusokba, Mozartba, Verdibe, Beethovenbe. A Bartók-sokk csak később s közvetve ért, a Juhász „szarvas-ének“-én keresztül.

3/2

3/2/1

Kodály és én a Kelet és a Nyugat szintézisét akartuk megteremteni. Ügy gondoltuk, hogy alkalmasak vagyunk a feladat elvégzésére, részint népünk származása, részint hazánk földrajzi helyzete folytán, amely egyben Kelet előretolt őrhelye és Nyugat védőbástyája.

3/2/2

A regény ugyan Homéroszra és más forrásokra is támaszkodik, de az Odüsszeiái pusztán a kulcsot kínálja szimbólumaihoz. Újrateremt, nem pedig utánoz. Teljességében, valamennyi dimenziójában újrateremti ezt a világot, s meg sem kísérli, hogy az olvasó rokonszenvét és tapasztalatait segítségül hívja. A művel egyidejűleg megalkotni egy külön világmindenséget olyan feladat, amely hatalmas energiákat emészt fel, s az embernek nagyon szigorúan körül kell határolnia azt a területet, amelyre tevékenysége kiterjed, hogy sikerrel járjon.

3/2/3

Az előszoba ajtókeretében áll Bartók Béla, mozdulatlanul, úgy, ahogy a fényképein látni. Nyitom az ajtót, nyikkan a kilincs, valamelyik emeletről ideémelyeg egy orfeumdal, melyet polgári zongorán nyúznak, irgalmatlanul. E zörejek, zenétien recsegések között él az alkotó, ki fejében a muzsikát hordozza, az élet lármája körülveszi, a benne levő rendre figyelve, visszatol magától, elfelejt, akár az író, ki két verse között az utcán sétálva elolvasott a falon egy szigorú tömörséggel fogalmazott hatósági ebzárlat-meghosszabbítást.

3/2/4

A „Szarvas-ének“-től nyílegyenesen vezetett az út a „Cantata profaná“-ig. S onnan tovább a kórusokig. Már Pozsonyban voltam, az Ifjú Szívekben énekeltük a Négy szlovák népdalt, Bartók reprezentatív művét a tejtestvériség szellemében fogantak közül. A „Kékszakállú herceg vára“ Székely Mihály hangvolumenével él bennem mind mostanáig, noha csak később, egy párizsi oratórikus előadáson asszimiláltam véglegesen. Félelmetesen zengett a magyar szöveg a párizsi színpadon, gondolom, ez az oka, hogy újabban még a világsztárok is magyarul éneklik Bartók egyetlen zenedrámáját.

3/1/3