Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Dokumentum — irodalom — elkötelezettség

A dokumentum-iíodalom lényeges az Író teremtőerejének, világnézetének, mondanivalójának tükröződése dokumentumok felhasználása által. Az igazi író, a művész, a dokumentumot, a tényt csak ürügyül, eszközként használja arra, hogy a tények általa meghatározott csoportosításával, sőt az általa meghatározott részletek szándékos hangsúlyozásával, illetve szándékos rövidítésével az önmaga véleményét mondhassa el nemcsak a tényről, egy élet eseményeiről, hanem konkrét esetünkben a társadalmi viszonyokról, a szlovákiai munkásmozgalomról, a kommunistákról, az egyes történelmileg is fontos momentumokról. Megjegyezzük, hogy például a dokumentumregény, mivel koncepciójából következően meghatározott, sőt megnevezett személyekről szól, gátot szabhat önmagának, a tények az író fantáziáját is megköthetik. Az író ragaszkodik az élő vagy holt személy életmozzanataihoz, és így a munka egyedi téma maradhat — nem nő vagy nem nőhet a művészi általánosítás szférájáig. A szerző, ha az egyedi eset határain belül marad, nem műrész, munkája nem lehet dokumentum-irodalom — csak riport. De ha olyan dokumentumokat hív segítségül, melyek által saját — esetleg már rég kialakított — általános érvényű gondolatait, vagy a dokumentumok alapján kialakult általános érvényű gondolatait adja tovább, akkor nem állhat fenn az egyediség problematikája. Egy szempontból a dokumentálást előiskolának tekinthetjük a művészi alkotáshoz, más szempontból még bennmaradhat a hírközlés, a történelmi felidézések... stb. között. Lemondhat az öntörvényű világról, hogy közelebb kerüljön a mindennaphoz, de ezzel együtt lemond a művészi tejlességről is. (Egyes műfajkutatások szerint ezt a korlátot a dokumentum soha nem fogja tudni meghaladni.)

Petrőci művében a dokumentálás nemcsak eszköz, hanem cél is, s nemcsak az egész, de a részletek is döntenek. Éppen ezek a mozzanatok jelentik a dilemmát Petrőci történeteinek művészi megítélésében. Petrőci módszere: a valóságot akarja befogni a valósággal — fokozott bizonyítási szándéka eredményeként. A szerző alkotói jelenléte mindvégig fontos a dokumentumok művészi alakulásában, ui. a művészet nem csupán a valóság reprodukciója, és nem attól hiteles, hogy a valóság direkt menetirányában halad, nem attól meggyőzőbb, hogy a valóság nyersanyagából súlyra, méretre mind többet táplál be a műbe. Klasszikus felismerés immár, hogy a művészet, így az irodalom is új valóságot teremt, a műben az adat, a dokumentum transzcendentálódik. A művészi alkotásnak nem elsősorban belőlük kell kiindulnia, hanem útközben felszedni azokat, szükséglet szerint, írói ízlés szerint...

(3)

A Petrőci-féle hősformálás általánosítható jelenség: bárhol Közép-Európában, az illegalitásba szorított kommunista mozgalom mindenütt keresi a maga izzó, az eszményt tisztán őrző — messianisztikus lázban égő alakjait. A hősök közös nevezője a megpróbáltatás, a győzelmek, szenvedések és kudarcok, melyeken mindegyikük keresztülvág, s az a szándék és elhatározás, amellyel mindegyikük maga

— az osztályával és népével — helyét, jövőjét keresi. Ez a hős nemcsak a nagyszerű erkölcsi tulajdonságok képviselője, benne egy egész kor erőfeszítése összpontosul. Nem csupán pedagógiai eszmény. Petrőci sikerültebb, hosszabb terjedelmű írásaiban megvalósul a pozitív hős művészi szemlélete (Az ember útja, Hullám hullámot érj, az a nézet, hogy történelmileg jelentős kommunista hős belső élete Is lehet bonyolult, egyedi vonásokban megvalósuló. Egyenesvonalúan, de nem problémamentesen fejlődő bolsevik forradalmárok életének egy-egy darabjai ezek.

A marxista esztétika a jellemet (a realista művészetben: a tipikus jellemet) tekinti az esztétikai jellegű ábrázolás központi kategóriájának, szervező elvének, másrészt a pozitív hős problémája a szocialista realizmus esztétikájának egyik legtöbbet vitatott kérdése. Természetszerű, hogy a marxista esztétika és kritika a hőstípust általában véve a forradalmárokban, a kommunista hősökben látja megtestesülni, abban a típusban, akinek jellemében és cselekedeteiben a szocializmus és kapitalizmus közötti osztályharc konkrét mozzanatai tükröződnek. Az egyes ember, főhős jellemében sohasem csupán véletlen, individuális mozzanatok tükröződnek, hanem mindig társadalmi mozgások és törvényszerűségek, pontosabban a sorsok különös intenzitással kapcsolódnak azokhoz a társadalmi mozgásokhoz, törvényszerűségekhez, amelyek a konkrét feltételek között a történelmileg determinált ellentmondásokból való kibontakozás, vagyis a haladás fő Irányát jelentik. A kommunista