Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - KRITIKA - Duba Gyula: Fiatal irodalom

töredezett és felhígult. A képek önálló — és gyakran öncélú — életet kezdenek élni. őrzik a verseszmény féktelen képi szabadságát — vagy szabadosságát? —, de érzelmi szervezőerő híján sokszor esetlegesek maradnak. A képi alakzatok drámai helyzetértéküket elveszítve elégikus tájak részleteivé válnak, a könnyedebb aforisz- tikus gondolatiság felé tolódnak és romantikus ösvényekre, majd néha nosztalgiába tévednek. Pedig ez a típusú képiség nem tűri a lágyságot, mert eleve tiltakozik minden érzelmi hatás ellen és csak kemény drámaiságban érvényesül.

3. A két antológia előszava is különbségeket tükröz. Tőzsér Árpád — 1969-et írtunk

— nem térhetett ki az Egyszemű éjszaka költői verseinek szövegelemzése, minősítése és esztétikai tipizálása elől. Oj lírai minőséget állít elénk, esztétikai novumot avat. A költők életérzését vizsgálva egységes magányélményükre hivatkozik, melyet a költészet lehetőségeivel, a szó hatalmával kívánnak kinyilvánítani s így (talán) felfogadni. Pótvilágot teremtenek maguknak, melyben a személyestől (egyéniségtől) a személytelen (világ) felé táguló versekben feloldódik, arcát veszti és tárgyiasul a költő. A jelenségben érdekes belső ellentmondást érzünk: pl. Tőzsér Varga Imre „fátumszerű passzivitásá”-t említi s mi ugyanakkor egységes tagadó kiállásukat, mint etikai tettet nem tudjuk nem aktivitásnak nevezni. Azóta akkori költői eredményeik értékét jócskán körülhatárolta az idő, érzelmi és képi egységük pedig, melyeket Tőzsér kemény keze is erősen megkalapált, mára részben esztétikai korlátnak is bizonyult, de a szóba — jelbe —, a szövegbe vetett hitük és a tárgyilagosságra — a költő elszemélytelenedésére — tett kísérleteik ténye korszakos lírai tudatformáló tett marad, hatásában általános érvényű.

Tóth László a Megközelítés előszavában nem a költők verseszményével és esztétikai eredményeik nóvumával foglalkozik, hanem irodalomszociológial helyzetükkel, társadalmi adottságaik és lehetőségeik összefüggéseivel. Amikor minősíti őket, etikájukat, kérdésfelvetésük bátorságát, szociális ' érzékenységüket és realizmusukat említi, csupa esztétikumon kívüli, morális jellemzőt. Alkati jegyeikként „tárgyilagos személyességet“, formaelemekként filmszerű kompozíciót és „álomszerűén sejtelmes képeket“ említ.

Fel kell hát tennünk a kérdést: tehetségesek ezek a fiatalok? Mielőtt határozott igennel vagy nemmel válaszolnánk, először állapítsuk meg, hogy formakészségük, világérzékelésük és önvizsgálatuk mögött érezzük a költő lehetőségeit. De verseik mögött olyan költőt érzünk, akit sodor az utánérzések és beleélések, a megszokások árja és ő kényelmes tempókkal — bár szabálytalan karcsapásokkal

— úszik a vízszinttel, nem vonzza a mély, sem az, hogy szembeforduljon a sodrással. Pedig lenne egy kézenfekvő lehetőség! Az előző nemzedékről írja Tóth László: „... a nyelvi összefüggéseket a valóság összefüggései fölé helyező“-k. Igaza van, így születik a pótvilág. De éppen az ő példájuk bizonyítja meggyőzően, hogy a költészetet csak nyelvi eszközökkel nem lehet megújítani. A formabontás csupán az új tartalom lehetősége, de nem végső megvalósulása. S bár a nyelv a költészet anyaga és kiteljesítője, a líra célja a valóság, az az új érzéki valóság, amely a nyelv által testet ölt és sugallja számunkra a másik nagy és hatalmas valóságnak a lényegét, amely mindnyájunkat átölel és fogva tart. A Megközelítés költőinek mintha inkább a közelében lenne ez a hatalmas életvalóság a maga teljességében, mint közvetlen elődeiknek, érezzük hangjukon. Legalább is mintha fogékonyabbak lennének iránta. Érzésre, gondolatra fogékonyabbak, nem olyan kizárólagosak. Tudatosítaniuk kellene, hogy az elődök viszonylatában nem azonosulásukat, hanem különbözőségüket kell megfogalmazniuk. Egyetlen bátor és erős egyéniség kellene köziünk, aki kinéz az „önmagát mondó vers“-ből az életre és meglátja annak puritán tényeit, megérinti és átéli, majd látomásait új képi világgá és verstörvény- nyé éli, és akkor mintha hályog hullna le a szemükről, látásuk megtisztul, elhagyják őket öröklött ábrák és átvett szimbólumok, s olyan új értelmeket találnak, melyek megújítják verseiket.

4. Köztudott, hogy a Megközelítés néhány évvel ezelőtti állapotot tükröz. A boly azóta új nevekkel gyarapodott (Barak László, Bettes István és mások), lépett is előre, kötetet produkált (Kövesdi Károly Romvárosi beszélgetés-ét), de az „egy- szeműekkel“ való lázadó szakítás és a hangadó egyéniség még várat magára.