Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)

csit. Ezúttal nem volt okom titokzatoskodni, éles fékcsikorgással és tülköléssel álltam meg Maxiék háza előtt. Semmiért sem adtam volna, ahogy a kevély ház tulajdonosa kirohant elém.

„Mi van hát a dobozokkal?“ — kérdezte.

„Csinálj valamit evvel a kocsival“ — mondtam.

„Nem volt semmi fennakadás?“

„Meg kell venned ezt a kocsit... Annyit adsz érte, amennyit gondolsz, illetve egy öltönyre valót mindenképpen kellene kapnom érte.“

„Szóval nem voltál a dobozokért?“

„Közbejött ez a kocsi.“

„Mit keres ez nálad?“

„Az enyém.“

„Ha ez így van, akkor üzleti dolgokban legközelebb én szorulok terád.“

„Nem kell?“ — kérdeztem, de úgy hogy kiderüljön: több kérdésem nincs.

„Nem tudom, mi van mögötte, de bírósági ügyet nem veszek a nyakamba“ — válaszolta.

„Holnap... nem, egy óra múlva már késő, gondold meg.“

„Engem elsősorban a dobozok sorsa érdekel, aztán jöhet a te ferde ügyed.”

„A dobozokat nem vállalhattam, az éjszaka halaszthatatlan elintéznivalóm akadt“

— mondtam, s indultam.

„Bánhatod" — hallottam még Maxi hangját, majd a tiszta, csöndes és néptelen korareggeli utcákon kanyarogva valami megmagyarázhatatlan meghatottságot éreztem, mintha csak az iskoláskor előtti varázsos, kedves utcákat jártam volna végig újra, ám utoljára. A falut elhagyva rákapcsoltam, s egy darabon ernyedten ringattam magam az ülésben. Aztán a földúton, már a „vezető“ pózában tisztelegtem a bal kéz felől sorakozó törpe őszibarackfák előtt. A földút kifogástalanul sima volt, alig hittem, hogy én kavarom a porfelhőt, amit a visszapillantó tükörben látok. Az aluljáróhoz közeledve könnyed, de határozott mozdulattal fordítottam balra a kormányt, úgy számítva, hogy ne szemből érjem a betonfalat. A csattanásra nem is emlékszem, talán mert minden porcikámmal a hatásra összpontosítottam. A bal oldali reflektor érte először a falat, de attól számítva még jó nyolcvan centimétert mehetett a kocsi, s csak utána penderült meg és csapódott teljes hosszával a falhoz. (Már látom is, hogy jegyzetel, s megint azt hiszi, hogy jülön fogott, pedig esküszöm, doki, még korai.)

Meg voltam elégedve. Sosem volt utastársam helyéről másztam elő a nagyjából épen maradt ajtón keresztül, s egy csomó üvegszilánkot ráztam ki a gúnyámból. Zsebre dugott kézzel, ráérősen ballagtam hazafelé. Az egyik cseresznyefánál felötlött bennem, hogy nem valami kóros hogyishívják, cinizmus-e, hogy már gondolni sem tudok a roncsra, illetve az imént még oly pompás sportkocsira. Előbb jutott eszembe a kuglipálya és a haverok, mint Kenesí, akivel elvben már leszámoltam. Egy lovaskocsi közeledett a hátam mögött.

„Te vagy az? Szállj már fel, csupa vér vagy! Csak nem te ültél abban a roncsban az aluljárónál?“

Gergely volt az, egykori osztálytársam. Megörültem neki, mint egy kedves, de elfelejtett rokonnak.

„De én.“ Felszálltam a kocsijára.

„Nern fáj valamid?“ — kérdezte. Nemet intettem, bár még nem is gondoltam arra, hogy fájhatna is valahol.

„Tudod, milyen balfácán voltam eddig. Ennek most már vége. Tanulni megyek. Állatorvost pofoztatok magamból. Nincsenek valamilyen könyveid?“

„Nem ártana, ha gyorsabban haladhatnánk. Azt hiszem, most orvoshoz kell mennünk“ — mondta Gergely.

„Olyanhoz, aki kölcsönözne könyveket?“ — kérdeztem.

„Ügy tudom, először az érettségivel kellene megpróbálkoznod“ — igazított el, aminek csak örülhettem, mivel a gimnázium helyben van.

„Mehetsz a telepre toronyiránt is, s én onnan mindjárt elmehetnék az iskolába.“ „Most jut eszembe — mondta, mert ő ilyen rosszul füllentett —, nekem először haza kell mennem, de így még jobb, mert ha jól körülnézek, még egypár könyvet is keríthetnék, amelynek hasznát veheted.“