Irodalmi Szemle, 1981
1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)
úgy, ahogy volt, bő alsószoknyában táncra perdült, mintha valóban táncolni tanította volna kétéves húgomat. Szoknyája mint a harangvirág kelyhe. Ez a kép idézi legtisztábban apámat, bár ő nincs is rajta. Arra gondoltam, hogy milyen egyszerű lenne szólni neki: „Ittt a kezem, apám, már férfias, de a tiéd, amely akár a százéves szőlőtőke, biztosan meg tudna állítani...“ Nem képzelődtem tovább, nem is tehettem volna, mert a ház elé autó kanyarodott, s első gondolatom az volt, hogy ezek a simán gördülő kerekek vajon melyik kétségem igazolását hozzák? Halk beszédet, talán kuncogást is hallottam, amit ismerős léptek követtek. (Maga a szakértője annak, milyen pompás érzés az, amikor a szorongás egycsapásra jeloldódik az emberben.] Anyám és húgom állt előttem kipirult, titokteljes arccal. Szemük elárulta, hogy alig várják a kérdéseimet. Ahogy ott álltak, akár bálból is jöhettek volna. Örültem ennek a fordulatnak. Egyre csak mosolyogtam, s anyám, látva, hogy kezdeményeznie kell, két teljesen szükségtelen csomót kötött felöltője övén, megvárta, míg a szemébe nézek, akkor aztán a fejével kifelé intett. Eltökéltem, hogy bármiféle meglepetést tartogatnak számomra, nem rontom el a játékukat, és mindenképpen jó pofát vágok hozzá. Óvatosan elindultam kifelé, hogy lássák: hatalmába kerített a „titok“. Felkattintottam az udvari lámpát, meresztgettem a szememet a lámpa fénykorén túlra is, de csak Kenesi fehér Mustángját láttam. „A tied“ — szólt anyám halkan a hátam mögül... Azt hiszem, hogy az udvari lámpa riadt fénye egy fenemód dúlt ábrázatot világított meg anyám és húgom előtt. Az emberi ítélőképesség kihagyása volt, hogy az engem illető pofont már-már anyámnak szántam, de .végül is a húgom kapta. Hogy miért, arra nincs magyarázatom. (Talán mint tanú, a történtek semleges szereplője kapta, akinek időben közbe kellett volna lépnie. Felőlem most azt is gondolhatja, hogy ez konstruált mentség, és itt megfogott. De korai az öröme, még jóformán semmit sem tud.] Anyám a könyveivel küszködött, és a húgomhoz menekült, mintha védelmezni akarná őt. Egy szót sem szóltam, emlékszem, üvegpohárból ittam a tejet, elhitetve velük, hogy semmi baj sincs. Magam vetettem meg a kínpadot, amit ágynak szokás nevezni, s amely nekem az utóbbi hetekben vajmi kevés pihenést nyújtott. Azon az éjjelen is, közvetlenül az álmom küszöbén felsorakozott a sokféle rám leselkedő, csatornabűzt árasztó kobold és emberszemű szörny. Kölnit, szájvizet, hónalj-szagtalanítót locsoltam a párnámra, alája pedig pléhből készült tojástartót csúsztattam, azzal tartva távol a szörnyeket. Képzeletem eközben csak csillagászati számokban kifejezhető utat tett meg anyám áldozata és a fehér musztáng között. Hol szerezhetnék én olyan varázsbélyegzőt, amilyen Kenesié? Egyetlen könyökből irányzott mozdulat, és az orbáncos malac megúszta a dögtemetőt, mehet vasárnapi ebédnek. Körülbelül ennyi Kenesi és a fehér Mustáng titka. Mikor ezt megértettem, felkeltem. Irtóztam az olvasólámpa gyötrelmes fényétől, azért a csillárt kapcsoltam fel, elsötétítettem az üvegajtót, a tükör elé álltam, és vallatóra fogtam: mennyivel vagyok én satnyább, mint Kenesi, vagy mondjuk Béres, az agronómus, Maxiról nem is beszélve? Mindhármunknál magasabb vagyok, és ha egy döntő játszma adódna köztünk, szentségemre mindhármukat leradíroznám a kuglipályáról... De menjünk tovább: ha én rendes választékot gereblyézek a fejemen, és nem is szeretném mindenáron Jack Trotternek a Viharvertnek látni magam, akkor sem kerül nagy erőfeszítésembe, hogy a hétfői tévéfilmsorozat valamelyik időseknek is tetsző figuráját lássam a tükörből szembenézni velem. Aztán félhangosan, ám fogadalomszerfi hangsúlyozással mondtam a tükörbe: „Nem teszlek mozsártörőbe, de imádkozz, Kenesi — belőlem is állatorvos lesz!“ Hirtelen jött, de végleges elhatározás volt. Egyelőre azonban titok maradt előttem, mit is rejtegettek azok a dobozok, amelyek bizony hiába vártak rám. Reggelre két kocsi volt az utamban: egy fehér és egy fekete. Még az ágyban kiterveltem, hogy előbb felelősségre vonom, s csak utána mondok anyámnak jó- reggeltet. Vigye vissza a Mustángot, ahogy tudja. Én majd megfeszültem az igyekezettől, hogy rájöjjek, milyennek kell lennie egy fájdalmas-bosszús arcnak, már amilyet nekem kell öltenem a történtek után ... A lavór fölé hajolva jutott eszembe, hogy tulajdonképpen meg is lóghatok a reggeli szembesülés elől. Egy héttel ezelőtt még a paradicsomba tudtam volna száguldani egy ilyen Mustánggal. Most azonban épp az ellenkező irányba kormányoztam a ko
