Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)

abban az esetben egyetlen verekedés sem maradna ki, ami itt csak lehetőség, és már rég kiagyaltam volna valami szerelmi bonyodalmat is; ott a kis Gergely húga, mert hiszen ilyen magyarázata is van ám a kettőnk közötti barátságnak. Olyan hőst csinálnék magamból — már miért is ne —, akit csak edzenek az események... Erről azonban — éppen maga miatt — szó sem lehet.)

A vénasszonyok nyara hosszúra nyúlt, de mindhiába futtattam a kocsimat olykor hét falu határán is túlra, első igazi, féktelen száguldásaim pora már rég alászállt. Olyan volt ez az egész, mintha a járgányból hiányoztak volna a leglényegesebb alkatrészek. Anyám állandó józanságomból gyanította, hogy híján vagyok a kocsi árának. (Mikor az embernek az elveszettnek hitt kocsija egyszeriben megkerül, egy köny- nyíicske dobozból álló üzlet is melléje szegődik, nos, ha az ember a szerencse ilyen bőkezűsége, valamint kezdődő „betegsége“ dacára munkába áll hogy ez lényeges körülmény-e, azt döntse el maga, doki.]

A mázsaháznál gyülekeztünk aznap, a ház napsütötte oldalán támasztottuk a falat kelletlenül, s arra gondoltunk, hogy igazán szolgálhatna a sors egy pálinkás születésnappal, egy hirtelen kerekedett záporral, bármi istennyilával, csak ne kelljen munkába állnunk.

Néha kukoricával megrakott fogatok érkeztek, a kukoricaföldek barna porával a lovak hátán. Komótosan beálltak a mázsaházba, s mérés után annak nyitott túloldalán folytatták útjukat. Ha akarom, összehasonlíthattam volna pillanatnyi helyzetüket az elítéltekével, s biztosan megértettem volna azt a fásult türelmet, amellyel az ítélet végrehajtását várják. Hiszen számunkra is a hosszúra nyúlt, nyomasztó várakozás volt a legrosszabb. Aztán megérkezett a főagronómus, de mintha nagyon messziről jött volna. Biciklijéről le sem szállt mialatt a többieket beosztotta — kit az istállóba, kit a silógödörhöz, egyik lábát a biciklivázon pihentetve, rám pislogott folyton. A többiek elindultak, s egyszerre támadt beszélhetnékjük. Mint a kisiskolások, akiket az osztályfőnök elé idéztek fejmosásra ablaktörés vagy iskolakerülés miatt, és akik most, a „büntetést“ követően látják, hogy nem történt földcsuszamlás.

Mihelyt kettesben maradtam az agronómussal, a terméshozamok és vetésforgók beavatottja letámasztotta a biciklijét, bizalmasan elém állt, és elmagyarázta a heretábla irányából nyíló telepkapu titkát, amelynek láncai — mint elárulta — hajnali három és fél négy között lehullanak, és az én fekete kocsim a telepőr lehúnyt szemei előtt haladhat a szénapadlásig, ahonnan ennek megfelelően, még ma éjjel lekerülnek a szállításra váró dobozok. Nem győztem csodálni Maxi szervezőképességét. Gyorsan kicsodálkoztam hát magam, és új állásom felől érdeklődtem. „Semmiből sem lesz hiányod — mondta az agronómus —, az óráidat én írom, ne félj, jól fog a toliam. Te pártfogásodba veszed a dobozokat, egyébre meg ne legyen gondod.“

Házunknak egyetlen ablaka sem világított. Nem volt ez valami jaj, de szokatlan dolog, mégis, a házat elborító sötétség akkor valahogy összekeveredett bennem a dobozok körüli baljós homállyal. Bizonytalan kézzel babráltam a kulcsaimmal, mintha odabent legalábbis a hétfejű sárkánnyal kellene szembenéznem. A hideg előszobába lépve azonnal tudtam, hogy az olajkályha miattam hűlt ki, s hogy anyám most miattam tesz valami olyasmit, amit egyébként sohasem tenne meg. A húgomat sem találtam otthon. Kapkodva gyújtottam be az olajkályhát, új abroszt terítettem az asztalra, és jónak láttam bekapcsolni az állólámpát is. A szoba nem akart barátságosabb lenni. A levegő hirtelen melegedett fel és petróleumszaga volt, tapintásra mégis hidegek maradtak a tárgyak. Az olajkályha lidércsziszegést hallatott, s én nem ismerhettem be, hogy a félsz költözött belém: mivel igazoltam volna a majrét ismerőseim állandóan figyelő szellemei előtt, akik alulról felfelé tekintenek rám? Húgom tranzisztoros rádióján zenét fogtam. A zene túlságosan lassú volt, s valamilyen mély hangú hangszeren játszották. A kredenc aljában, a zsírpapírok és a régi ünnepnapok illatát őrző kuglófsütű mögött találtam pálinkát, most már talán mindegy, hogy mi volt az, szilva vagy barack, a lényeg, hogy segített: aggódtam anyám és húgom miatt.

A családi fényképalbumba temetkeztem. A lapok közé tucatjával kerültek olyan képek, amelyek már soha nem lesznek beragasztva. Minduntalan anyám és húgom képei akadtak a kezembe. Az egyiket még apám készítette suttyomban, abban az esztendőben, mikor a bányaszerencsétlenség érte. Anyám, aki az erős akaratú emberek bizakodásával, jókedvvel tekintett napjai elébe (még vagy fél esztendeig);