Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)

Elült a motorzaj. Egy kakas bátortalan kukorékolása hallatszott a távolból, mielőtt rácsukódott volna az ólajtó. Biciklin ment valaki az utcán, az útszéli homok sercegése és a dinamó visítása elárulták, hogy a kerékpárosnak sietős az útja. Hirtelen, a cserepek közti résen keresztül fénysáv vetődött a gerendán függő lószerszámra, s kiöntött víz loccsant a szomszéd udvarán, majd kialudt a fény. Az alkonyainak ebben az órájában talán többet pihentem, mint egész éjszaka. Sekély, hadiösvényeken tekergő álmomból didergés ébresztett. A csillagok távoli, üveges fényükkel riasztottak. Felrúgtam vackomat, lerohantam a padlásról s felráztam álmából anyámat. Ö felüli az ágyban, de vagy az erős lámpafény miatt, vagy miattam: elfordította a fejét Szerettem volna kedvesen szólni hozzá, ehelyett azonban rekedt, fátyolos hang jött elő a torkomból. „Ha élne az öregem, az bezzeg tudná, mit ér egy ilyen kocsi... Vagy akkor talán Mercedesem lenne... Eladom a kocsit. Hallod, még jócskán kereshetek is rajta...“ Anyám felém fordult, valóban a fénytől hunyorgott. Szó /léikül felkelt, vacsorát, vagy inkább reggelit készített s tisztességes ágyai vetett számomra. Húgom álmában beszélt, anyám mintha szentképről lépett volna le, töredelmes testtartással figyelte, ahogy vetkőztem, de csak néhány pillanatig. A konyhai lámpa fényeben áttetszővé vált a hálóinge. Anyám karcsú volt, de izmos. Ezek az izmok tartották össze a családot, és én tudtam, hogy meg kellene öregednem, még mielőtt ezek az izmok elernyednek. Az ágy szélén ülve vacsoráztam, kenyér közé szelt főtt húst, mintha tudta volna anyám, hogy ma a kedvemben járhat. Már ágyban feküdt. Csak néhány pillanatig nézett, ez viszont fájdalmasan érintett, mivel úgy éreztem, hirtelen megjelenésemet összevetette eddigi jeleskedéseimmel. Megmérettem, s tizenöt másodpercben mérve, könnyűnek találtattam. Anyám moccanatlanul feküdt; sohasem lehetett róla tudni, hogy alszik-e vagy ébren van. Ujjaimon számolva is az jött ki, hogy az ő szívósságához mérve, nekem egy év alatt legalább két évet kell öregednem.

Padlásbeli száműzetésemért egyetlen ágyban töltött órával kárpótolhattam magam. Soha nem feküdtem még olyan puha és kényelmes ágyban, mint akkor. Kéj volt átérezni a meleget, a zavartalan, megváltó álom közelségét. Kétségtelen, ha valaha leszek még elcsigázott, kivert vagy holtfáradt, erre az órára fogok gondolni, mint a nyugalom és pihenés netovábbjára, bár ez alatt az egy óra alatt szemernyit sem aludtam.

Amikor felkeltem, elhatároztam, hogy beváltom ígéretemet, még mielőtt a reggeli fény feltámaszthatta volna a tárgyakhoz fűződő emlékeimet, amelyek esetleg eltántoríthattak volna szándékomtól. Lassan — de nem tétova, határozatlan lassúsággal, hanem a mérlegelés és megfontoltság lassúságával — gördültem a falun keresztül. Tudtam, hová kell mennem, s azt is, mennyivel kérek majd többet, mint amennyit én fizettem érte — mármint a kocsiért —, csak a szívem volt nehéz, s az volt a kérdéses, hogy Maxi rám hagyná-e a kocsi javítását, miután eladtam neki. Ezt én azon az alapon vállalnám jó pénzért, hogy nekem az öreg, a kocsi előző tulajdonosa, mindenkor ingyen megcsinálná.

Az aszfaltútnak vége szakadt: mintha szélcsendes öbölből átmenet nélkül a hánykolódó tengeren találtam volna magam. Fényszóróim tapintatlanul pofon világították a kanyar mentén sorakozó, szunnyadozó házakat. Egyik-másik ablakon megcsillant a reflektorfény, én pedig a nagy üvegerkélyes, mozaikhomlokzatú ház felé közeledve egyre inkább úgy éreztem, mintha véradásra mennék. Letekertem a kocsi ablakát, hogy átjárjon a csípős hajnali levegő. Célbaérésemet késleltetendő, könnyed duruzso- lással ment a motor, így tisztán hallottam, mintha a bibliából szólt volna, amint megkondult a harang. Fél öt volt. Ezt a bekötőúton keresztüldöcögő lajtoskocsi zörögte a környék lakóinak tudatába, amióta csak fejősteheneket tartanak az Alsó- Határútnál.

A kesztyűtartó alatt himbálózó impregnált filckarácsonyfa emlékeztetett rá fenyő- ilJatávai, hogy itt még az is fontos, mikor beszéltem utoljára Maxival, hiszen az idő jobban kikezdi a feketeüzleti kapcsolatokat, mint rozsda a vasat. Ami az időt illeti, az még csak állta volna cimboraságunkat, de — noha egyidősek voltunk — a köztünk lévő öt évfolyamnyi különbség őt tette kötelezően feledékennyé. (Nekem any- nyival hamarabb kitelt az időm.) Lassabban aztán már nem ment a kocsi, be is fulladt alapgázon, s a virradatot közvetlenül megelőző percekben a drágakövek mélytüzű fényeiben parázslottak a mozaikcsempék, ahogy a kocsim saját lendüle