Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)

barátom ... Hanem remélem tudja, hogy ez csak egy öregember rossz tréfája. Mindamellett az embernek ismernie kell a kocsiját, értő kézzel kell bánnia vele, akkor nem érheti meglepetés — nem így az emberekkel: ha jó emberrel van dolgod, rá kell jönnöd, hogy a jó ember esendő. Az okos embert irigyelned kell s félned tőle, a buta embert viszont okosnak is, jónak is kell mondanod. Jól meg kell hát gondolni, milyenné érdemes lenni.“

Mintha máris betelt volna az a mérhetetlen űr, amely vágyaim és lehetőségeim között tátongott, pedig hajnalban még nagy önteltség volt azt hinnem, hogy pénzem akár a leghitványabb járgányt is betakarhatja. No hiszen, szerettem volna még néhány üveg pezsgővel nyomatékot adni elégedettségemnek, de a kocsi ördöge már rúgkapált bennem, s így még örültem is, hogy az öregnek nem volt tovább maradása. Rá akart gyújtani, de a gyufa engedetlenné vált reszketeg kezében. „A kocsi azért még emlékezni fog rám“ ŕ— mondta.

Amikor a pince félhomályából a napvilágra léptem, autóm ragyogott mint a frissen kettéhasadt szuroktömb. Most vettem szemügyre először, a tulajdonos kényelmes kíváncsiságával. Kifogástalan állapotban volt, méretei erőt és biztonságot fejeztek ki.

A kerekek nagyot haraptak a laza talajba, s egykettőre fékezhetetlen tempóban száguldottak kifürkészhetetlen céljuk felé. Első állomásom a benzinkút volt, ahol csordultig töltettem a tartályt és a két benzineskannát. Eloldozott vágyaim diktálták az iramot és az útirányt. Mint egy felgyorsított filmen, úgy váltakoztak körülöttem a gabonatáblák, hereföldek és erdősávok. Már csak töredékesen emlékszem a falvakra, gyárkéményekre, csárdákra és tanyasi épületekre, amelyek eszeveszettül kergették egymást a szemem sarkában. Elérkezett a pillanat, amelyen túl volt osztálytársaim soha többé nem lesznek képesek megérteni, miként ülhettem végig az iskolában egyetlen órát is.

Anyám külön bejáratot nyittatott a kerten keresztül, s ezután arra járt haza, hogy ne kelljen látnia az udvaron parkoló fekete kocsit.

Én többnyire távol voltam, száguldoztam a kocsival, s közben a haverjaim is kicserélődtek, a kis Gergelyen kívül, mert ő a szívemnek egy meghittebb zugát Ibérelte. (A fenébe is, mit ki nem hoz az emberből az írás, hiszen nem szántam én ezt -senkinek, még magának se, doki.] Ö olyan kis csodabogár volt, akit gyakran kellett a kocsmai csetepatékból kimenteni, hogy még pontosabb legyek, olyan gyámoltalan volt, hogy az már engem kötelezett őiránta. Bármikor megpofozhattam volna, még hálás is lett volna érte. Szóval, minden kocsmaasztalnál bérelt helyem volt. Amikor a kocsma kiöklendezett bennünket, az udvaron levő kuglipályára tódultunk. Ott aztán fél napokig is tipródtunk az udvart borító üvegcserepeken, támasztottuk a cigarettacsikkekkel összeégetett deszka mellvédet. A törzsgárda bajnoka is pocsékul játszott, unalmamban egyre csak az utca túloldalára, a diófa árnyékában hüsölő kocsim felé pislogtam. Később mindig megkönnyebbülten vágódtam a kocsi kormánya mögé. Kikönyököltem a letekert ablakon, s a motor duruzso- lásába belehailottam az ablakokból, kapunyílásokból leselkedő, szájtáti népség elismerő kijelentéseit. A falu minden szélesebb utcáján végighajtottam, de a vége felé már csak azért, hogy azzal is késleltessem a hazatérés pillanatait.

Anyám az udvart a kerttől elválasztó kerítés tövébe líceumot ültetett jó sűrűn, s azt mondta, hogy amíg ki nem bokrosodik, és el nem takarja a szégyenünket, addig ő a lábát abl a az udvarba biz’isten be nem teszi. Még a vizet is a szomszédból hordta.

Mire hazakeveredtem, nagy feldobódottságomból kijózanodtam, felvonszoltam magam a padlásra, s ott a szellőzőnyíláson bekandikáló csillagokkal és az éjszakai eletüket élő rovarokkal osztoztam tanácstalanságomban.

Változást a deret termő hajnalok hoztak, melyeken a tető cserepei már ellenállás nélkül bocsátják át a sötét űr dermesztő hidegét. A két, portól súlyos, foszladozó matracból álló vackomat áthelyeztem a fekvőkéményre, ami remek, fűtött derékaljnak bizonyult mindaddig, míg alant, a kályhában el nem hamvadt a parázs. Az éjszaka előrehaladtával aztán annál inkább elbánt velem a kéményhuzat: a fekvő- kéinényben hallani véltem anyám sóhajait. Ráfanyalodtam a korai hazajárásra, hogy mihamarabb elfoglalhassam helyemet a kéményen. A szürkület elcsendesülő óráiban hallottam dédanyám bölcsődalait.