Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)

hemzsegnek a fogdmegek, akik feldúlják az egész házat — a dörzsölt jóanyjába! —, csupa drukk voltam, hogy csak meg ne találják a masinát, no de ez nem a zsarukon múlott, mert a pénzcsináló masina a kerítésnek támasztott bicikli csomagtartóján. egy herezsákban vészelte át a razziát. (Ugye, úgy van vele, dokikám, hogy most azián lefülelt, de jusson eszébe, hogy néhány évvel ezelőtt még maga is jegyért tolakodott a mozinál minden olyan film vetítése előtt, amelyben a colt játszotta a főszerepet. Lássa hát be, ez is rossz nyom: itt maga ne keressen diagnózist.)

A mesélők történetei egyre émelyítőbbek lettek a pomádétól és dicsőségvágytól, az értesülésekre azonban szükségem volt, mégpedig olyanokra, amelyeket nem túloz a tudálékosság. Tovább hallgattam. A végenincs üldögélés közben, mikor már-már térdeim közé billent a fejem, egy sietős vendég olyasmit kottyantott el, amitől nyomban feltámadt az éberségem. Mindössze annyit mondott, hogy egy bizonyos helyen, zsebpénzért eladó egy tipp-topp kocsi.

A soron következő vendéget kitanácsoltam a borbélyszékből, bevágódtam a helyébe, s míg a borbély a sörényem körül nyüzsgött, a tükörből sorba vettem a hátam mögött üldögélő hangoskodókat, s tekintetemmel egyenként elnémítottam őket. Az olló csattogása ígéretes szárnycsattogás lett, amelynek segítségével képzeletem egy meseautó nyomába szegődött. Majd amikor elrohantam, a rám vetett tekintetekből azt olvastam ki, hogy jócsengésű nevem ezek után még valamiféle titokzatos zöngét is kap.

Lekicsinylő beletörődéssel néztem tehát a család ítélethozatala elé. Három heti távollétem megtorlásaként kizártak a lakásból. Az előállt helyzetet sehogy sem találtam méltónak kussolást parancsoló egyéniségemhez, így mit volt mit tennem, hangos födőcsapkodásba, fiókhuzogatásba kezdtem, aztán indultam is, „világgá“. Súlyos, szapora léptekkel távoztam, de az udvar végéből — ahol már hallótávolságon kívül voltam anyám és húgom számára, visszafordultam, s nesztelen léptekkel felkullogtam a padlásra. Befúrtam magam a szénába, amelynek illata régmúlt időket s óriási zöldelő réteket idézett elém. Frissen csupaszított nyakamat birizgálták a .szénaszálak. Bagoly szállt a tetőre, zajától egy pillanatra alábbhagyott a láthatatlan rovarok percegése, én pedig biz’isten, előszeretettel lovaltam bele magam új helyzetembe, s azon az éjszakán újraálmodtam régi álmaimat. (Ezeket a dolgokat ne vegye ám túl komolyan, dokikám! Magát ismerve még rám sütne valamilyen melankőlikát.)

Aztán az első bátortalan napsugarak áthevítették a tető cserepeit, s a padlás ócskaságai — úgy éreztem — lelkűk utolsó forró leheletét sóhajtották arcomba. Nem volt tovább maradásom. Felcihelődtem, s macskaléptekkel leosontam, kerülgetve a lepcsőfeljárók örökös befőttesüvegeit, petróleumlámpáit. Közben összevetettem vagyonomat az alkudozástól várható engedményekkel, s úgy festett, hogy még a nap folyamán autótulajdonos leszek. Egyik percről a másikra felülkerekedett bennem az üzletkötő óvatossága. Benedvesítettem a kúthenger tengelyét, nehogy megnyikor- duljon, triss vizet húztam, s a pitymallattól rézvörös udvar közepén levetkőztem, és alaposan végigpaskoltam magam a hideg vízzel. Ruháimat kiporoltam, a dézsa zöldes víztükrében megfésülködtem, noha az ázalékállatkákat jobban láttam mint a tükörképemet.

A reményteljes hajnalon elindultam a buszmegállóhoz. A buszban már nem az a szemlélődő tegnapi utas voltam. Az útra bámultam mereven, mintha én lettem volna a vezető; mire pedig a temetkezési vállalat kapuján befordultam, bensőmben már egy dörzsölt autókupec készülődött elszánt alkudozásra. Egy idős, cigarettázó férfi baktatott végig az udvaron, cirokseprűvel, vödörrel a kezében, mintha csak egy családi portára tévedtem volna. Az öreg iskolánk pedellusára emlékeztetett (aki hetvenéves korában sem látszott fiatalabbnak, mint kilencvenévesen); s akinek ráncos, lötyögős volt a nyakbőre, mint egy iguánáé. Mégis otthonos, állandóan munkára kész volt, amit sohasem tudtam megérteni, talán mert magát az iskolát sem tudtam otthonomnak tekinteni, hát még az ilyen helyet.. . Megszólítottam az öreget, s szóltam neki a szándékomról. Az öreg éppen csak meghallgatott, s szótlanul továbbment. Szerszámait letette az udvart kettészelő salakút szélén, s csak azután intett, hogy menjek vele. Az épület mögött, egy féltető alatt állt a kocsi. Az öreg megmutatta, hogy melyik oldalon szálljak be. Cigarettája füstjéből hunyorogva, kérdésemet, hogy hová indulunk, szóra sem érdemesítve, érthetetlen módon néhány