Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)

Mindezt a huszonnégy évem követelt© tőlem, s mivel iskolai végzettségem alapján sok esélyem nem volt, jövőmet egyedüli képesítésemre, a hadseregben szerzett gép- jármű-vezetői jogosítványomra alapozhattam. Titokban többre, sokkal többre vágytam azoknál a kiváltságoknál, amelyet egy autó biztosíthat, bár egy tűzpiros Alfa Rómeó épp eléggé foglalkoztatta a képzeletemet.

Megdurrantottam anyám betétkönyvét. (De könyörgöm, boldogulhat-e az ember egy olyan betétkönyvvel, amelybe csak olykor-olykor jut valamicske egyetlen asszonyt keresetből? J Akárhogy vesszük is, az én fizetésem tiszavirág életű volt, s ha mindezen túl az embernek még egy húga is van, akkor jobb, ha valamilyen üzlet után néz, ha még evilágon lautóhoz akar jutni.

Máriásoztam, ferbliztem, huszonegyeztem, de ahogy jött a pénz — mert jönnie kellett, még ha nem is én osztottam —, úgy el is ússzott. Végül is a sógorok és komák padlásai lettek hozzám kegyesek, ahonnan holtbiztos árakért holtbiztos he lyekre lehetett szállítani a sok mindenféle, régiségnek mondott kramancot. Csak azt nem tudtam kifürkészni, hogy mi az, ami elkel, és mi az, ami a nyakamon marad. Könnyűszerrel túladtam például a szemétre való ócskaságokon: pitykés pruszlikon, tulipános ládán, darócszövő herkentyűn, ugyanakkor a nyakamon maradt egy éppen csak divatja múlt, de még egészen príma gumírozott esőkabát, egy majdnem új permetezőgép, egy kocsiderékaljnyi porcelán szobrocska; bezzeg mindenkor keletje volt az olvashatatlan, egérrágta könyveknek, egy-agy kulacsnak, gerebennek, fejő széknek. Mondom, én ezen sohasem igazodtam el. Az én felvásárló partnerem ugyan elmagyarázta néhányszor, hogy az a sok ramaty mitől olyan „értékes“, de nekem senki se hintsen port a szemembe.

Egyedül jártam gyűjtögetni, rendszerint éjszakánként. A padlásajtókat c^ak a legritkább esetekben találtam zárva; a szajrézáshoz könnyű kezem és könnyű lábam volt. Erről az akkori munkahelyemen a következő véleménye volt a brigádvezetőnek: „Állítom, Gyuri fiam, hogy te a talajtorna mesterfokozatát így trágyázás közben is megpályázhatnád.“ Arról viszont, hogy ez a könnyű kéz súlyos is lehet, talán csak az nem tud, aki nem akarja látni, mert hogy lássa, ahogy a kocsmában vagy a fut- ballpályán egymás pofájába mászunk, ahhoz nem kell feltétlenül szemközt állnia velem. . Megint más dolog a két hiányzó metszőfogam. Tudom, sokan azt képzelik, hogy éjszakai padláskutyászó portyáimon adtam túl rajtuk, mivel akkoriban már nem rokoni alapon esett a választásom egyik-másik padlásra. (Annyit viszont rnég én is tudok, hogy egy kis szajrézás még nem betegség. Ide elém azzal az orvossal, aki az ellenkezőjét állítja!) Egy biztos: ha kérem, bárki megengedte volna, hogy körülnézzek odafenn.

A borbélyszékből nézve hiányos fogsorom remekül passzolt ahhoz a mély, függőleges sebhelyhez, amely a homlokomon húzódik rézsűt. Nem véletlenül említem a borbélyt, mert eljött az ideje, hogy ott verjek tanyát. Elhelyezkedtem a várakozók között egy fényesre csiszolódott széken, s kópé hallgatásba merültem. Csak aludni jártam haza, de még a harmadik hét után se merte kimondani senki sem: „Észrevettük ám, hogy még mindig nem került rád a sor!“ S miközben kosárszám söpörték körülöttem a levágott hajat, nekem a borbély közelében lombos hajzat bokrosodoít a fejemen, amit már csaknem büszkességgel méregettem a szemközti tükörben, mint a hiányzó fogaimat és a sebhelyeimet. (Csak nehogy maga is valami teóriával

— jól mondom? — mondjuk a fiatalok „feltűnést viszketegségével“ intézzen el, mert akkor magát is csak oda kívánhatom, ahová sok kollégáját. Csak olvasson figyelmesen, majd rájön, mikor kell felkötni azt a híres gatyáját.J

Közben a körülöttem cserélődő vendégektől a falu krónikáján a borbély fogságból való szökésének történetén — annak több változatán — kívül azt is megtanultam, miként kell a bikaborjút farkánál fogva kihúzni a veremből, s hogy milyen annak az anyagnak az összetétele, amelyből harangöntéskor a formát gyúrják. Egy kucsmás öreg pedig, szakadatlan szipkaszortyogtatás közepette elárulta élete nagy titkát: hogy szőlőből is lehet bort csinálni. Feszült figyelemmel hallgattam ezeket a történeteket, s szinte sajnáltam, hogy egyetlen tanítóm sincs jelen. Most legalább látnának figyelni, hiszen ehhez fogható lankadatlan figyelemre a legszigorúbbja sem volt képes annak idején rábírni engem. De szépítés nélkül: megbabonázva hallgattam falunk büszkeségéről, a néhai pénzhamisítóról szóló történetet, amelyben a házkutatásról szóló rész volt a legizgalmasabb. Keresik a pénzhamisító gépet, s csak úgy