Irodalmi Szemle, 1981
1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)
Cuth János LECKE /Semmi aggodalom doki, ezúttal személytelenül közelítek; nem csupán a saját érdekemben, hanem néhány ártatlan egyén érdekében is. Mivel nem kényszeríthetem magái arra, hogy alaposabban kifaggasson „betegségem“ felől, így önszántamból válaszolok olyan kérdésekre is, amelyeket talán soha eszébe sem jutott volna feltenni nekem. Ha jelent még valamit az a fogalom, hogy „hivatástudat“, akkor most előhuzakod- hat a legrafináltabb módszereivel is. A hozzájuk szükséges részleteket és bizalmas közléseket pedig — mint detailokat — tetszés szerint megtalálja az ide felrajzolt mozgalmas képsorokban.)* Másodszor s utoljára jártam a nyolcadik osztályt — kitelt az időm. Sajnáltam ugyan az osztálytársakat, közülük is leginkább a kis Gergelyt, akik szemében én voltam a császár, mert amit én csak úgy heccből bármikor megengedhettem magamnak, akár tanítóim, akár ellenőrzőm rovására, annak az én osztálytársaim még a gondolatára ás berezeltek. De azért szerettem őket. Úgy sereglettek körülöttem, ahogy a verebek rajzanak a karvaly körül, amikor el akarják téríteni őt védtelen fészkeik irányából. Féktelen vágyaim egyre gyakrabban elhatalmasodtak, s olykor elviselhetetlen feszültséggel telítették köröttem a levegőt. Ez a feszültség majd szétvetette az iskola falait. (De vegye csak számításba, dokikám, hogy még a Mészárosnál is magasabb voltam fél fejjel, s anyám bevásárlószatyra a megmondhatója, mit puszítottam én a konyhában.) De aztán kitelt az időm, s olyan elemi erővel tört rám a szabadság érzése, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit kezdjek vele. Úgy kellett volna lennie, hogy minden az enyém legyen, de semmi sem akart az enyém lenni. Mindent megpróbáltam: ittam, verekedtem, lányos házak kertjei alatt koslattam, ám fenegyerekeskedéseim közben is folyton azt éreztem, hogy az életnek csak a vékonyát markolászom, pedig, hej de szerettem volna azt amúgy istenigazából derékon ragadni! Katonai szolgálatom ideje alatt legalább volt rá magyarázatom, hogy miért jut nekem az élet javaiból mindig csak kiskanállal. (És ha maga nem így érzett annak idején, doktor úr, akkor igazán ne csodálkozzék, ha azt mondom, hogy maga volt a beteg.) Hétpróbás fickóként szereltem le, s igazság szerint könnyűszerrel boldogulnom kellett volna a nyápicokkal, annál is inkább, mivel tudtam, hogy elérkezett a lehetőségeim utolsó időszaka. Borzongás futott rajtam végig, mikor elképzeltem, amint nyálas szakállal, féldecizők gyűrűjében játszom a javíthatatlan, de már rég ártalmatlan kötekedőt, amiért cserébe néha egy-egy krigli ingyensört guríthatok le. (Most mondja rám, hogy minden felelősség nélküli — vagy gátlástalan, vagy mi a fenének mondják maguk az ilyesmit — tehát, hogy megrögzött, gátlástalan, elvetemült alak vagyok!) Megtanultam néhány kártyatrükköt, s hamarosan úgy csaltam, hogy tanítómesteremen, az öreg Papp Jánoson Is kifogtam. Söröskorsót ettem, s a templom orgonáján istentisztelet előtt fogadásból lejátszottam a „ ... Kit reggel megvertem, este eltemettem, t Kit megvertem este, az reggelt nem érte..szövegű kedvenc indulómat. * A nyugdíjazott tisztelendő javításai és kiegészítései.
