Irodalmi Szemle, 1981
1981/2 - MŰHELY - Poór József: Egy évad az ezredesnél (novella)
Aztán a festő bekísérte az ezredest az irodájába, s zavarában valamivel kedveskedni akart neki: — Elbocsát?! Az öreg fölemelte két súlyos öklét, s rácsapott az asztalra. Pillantása akár a té- bolyodotté. — Vagy te, vagy én! Ugye, azt szeretnéd, ha olyan előzékeny lennék, hogy... — ekkor már ismét belevörösödött. — Vég-le-ge-sen! Érthető?! Te világfájdalom! Véglegesen! A festő kisétált az úszófőkhöz és átvitette magát a szigetre. Aznap az úszómesterek példásan teljesítették szolgálatukat, egy sörnél többet csak Kapa és a festő ivott meg. Posztját este hétig senki sem hagyta el. Másnap a festő egy szimpla Jó reggelt!-tel köszöntötte az ezredest. Mégpedig annak rezidenciájában. Az öreg az íróasztal mögött ült, híre-hamva sem volt tegnapi harcos kedvének, füle botját se mozdítva bölcs nyugalommal hallgatott. A festő összeszedett annyi bátorságot, hogy minden szó nélkül helyet foglaU. Az ezredes erre a lehető legváratlanabbul válaszolt. Pillanatok leforgása alatt két pohárkát vett elő, és valamiféle márkás egyiptomi pálinka is került az asztalra. — Egészségére! — Egészségére! — Mégis csak hálás lehetek a sorsnak — kezdte az öreg —, hogy a sors nem vert meg egy ilyen gyermekkel, mint te vagy! A festő nyelt egy nagyot: — Most már legalább tudom, hogy érek valamit! — Mert te azt hiszed, hogy viszed majd valamire az életben... Elzüllesz... Két éved van még hátra, s már zuhansz is. A festőn lázas borzongás szaladt át, s szó nélkül otthagyta az öreget. De ennek a napnak is megvolt a napos oldala, ami megédesíti a keserűséget és kacajra, vagy legalábbis jobb kedvre deríti az embert. Az egyik Miska lett a nap, de talán az egész hónap hőse. A móló deszkáján ücsörögtek kettesben a főúszóval, lábaikat a vízbe lógatták, amikor Kapa hirtelen felugrott. — Nem tudom, hogy ama halandó mit művel ott — szólt fennkölten, mert természetes tulajdonsága volt a színészkedés, s ez a képessége még a feszült pillanatokban sem hagyta cserben. Miska körülnéz a vízen, s nyomban fel is ugrik. — A szentségit! Fulladozik! S már ugrott is volna, de a főúszó visszatartotta. — Vegyél csak békauszonyokat. Míg Miska az uszonyok fölcsatolásával bajmolódott, Kapa a fürdőzőt figyelte, aki megnevezhetetlen módon úszott. A vizet úgy köpte, mint a bálna. A főúszó homlokán legördült egy izzadságcsöpp. — Nincs mese — mondta, s intett. Miska belevetődött a vízbe, s pillanatok alatt az emberéhez ért. Mint várható volt, kettejük közt egy kis tusa vette kezdetét. Miska két jókora pofonnal megintette a kapálózó, rugdalózó szerencsétlent. Kapa közben riadóztatta az orvosi készültséget, azután elrohant a mentőcsónakért, a másik Miska pedig vizet mert a szolgalatban levő fiatal orvosnőnek, aki fogorvosnő volt, akinek az arcbőre ijesztően elíehéredett. Az ezredes messzelátóval a nyakában kirohant a partra, ám addigra már az úszómester is visszajött a vízből. Sikerült is észre térítenie az emberét, egy mázsás nőszemélyt. A hölgyet ismerték. Micike volt, a mixernő a Jeruzsálem bárból. A hölgy kinyitotta szemét, körülnézett és feltápászikodott. Mikor már szilárdan állt a lábán, odahajolt megmentőjéhez, s látványos, ám szabályos ökölcsapással leütötte őt, úgyhogy az hanyatt vágódott és belezuhant a vízbe. Kapának és a többinek kellett lefognia a nőt, nehogy többre is vetemedjen ez a súlyos asszonyság. A nő csaknem hisztériás rohamot kapott. Fröcsögött belőle a szó, a víz, a nyál. — Engemet — ordított az ezredesre, aki már törölgethette is az arcát —, enge- met... — s hatalmas sikoltására még a fogorvosnő is egészen magához tért —, emberek, meg akartak gya-láz-ni!
