Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Kulcsár Ferenc: Ezeregyéjszaka (vers)

nagy szobád, éjszaka:

égés szaga,

égő zászlók szaga,

száll a levegőben —

a megátkozott, boldog levegőben.

2

A varázsló szájával

megszólalt mégis a néma,

feljőve a mélyből

levegő vásznait teleírta:

csoda dolgokkal,

gyógyulással,

szemünkből ívelő

boldog szivárvánnyal,

arcunk vásznára festett mindent,

arcunk egére írta az istent.

3

A teremtés kínja után az égő csöndet várom: cédrusfákat növeszt benne a magányom,

mert elképzelem, és olyan szépen, hogy csillagot söpörnek ágai az égen ...

De mégsem! Ez a könnyű képzelet, mint elítéltre a rettenet,

hegyeket görget a mellemre, hóvirágzáport küld szememre,

kezemet fehér gyolcsba bugyolálja, emlékeztet jövendő halálra.

4

(Azt álmodtam, roppant sík vidékről egy zöld ösvényen kopár hegyre értem, kígyók, gyíkok, minden vadak útján — elmerülve múltam gyönyörében.

Egy évszázad, ó, lelkek történelme volt álmomban minden egyes léptem, s mit boltozatként épített az elme, a roppant hegyen kitárult elébem.

A jóisten a részletekben lakik,

szeméből szivárvány öröme havazik, benépesült, nyüzsgő űr a lelke, fénykévét szór minden új emberi jelre.

— Nyisd meg nékem a bánat kapuit! —

így szóltam, és földre csordult könnyem.