Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Kulcsár Ferenc: Ezeregyéjszaka (vers)

— Szórd szét az időben századok hamvait: messzire lássak, tisztán és, ó, könnyen.)

Sancho, te jó, Sancho, te sár, Sancho, te köznép,

szövetségünk szilárd, mert maga az öröklét,

én, Quijote, az álmodó, véred vagyok a vérben,

mert jó képet vágsz te minden rossz időben,

nem is történelem, enyém, csak enyém vagy,

enyémnek vallak, földbe hulló magnak,

mert megtűrsz engem s hiszel álmaimnak:

lélektől lélekig kifeszített hálók,

rajta holdkórosok, kábult alvajárók,

bizonyos csak te vagy, sárral kevert gyémánt a lépted,

hogy a végromlásból kimentsen minket nem-lírai nyögésed!

Nép-nép, ember-s-haza-Sancho, te felnőtt,

szín-igazság, hű tagadása

az őrülteknek, kik kiszínak, s szíják a múltat, mint emlőt, immár a te időd is eljött!

Mivel te megvagy még, ezért még megvan ... a reményem,

hogy világnagy álmodozásom, elszántságom az erényem, fagyökerű, földszagú, lombhajú Dulcineák milliárd méhükben hordják a megmaradást, s Rosinantémon: fáradt glóbuszunk hátán ülve van erőnk, sőt jogunk, nép-Sancho, derűre, hogy együtt a szélmalom tébolyult kerekét: eltüntetjük századunk fekete szégyenét, a horogkereszt megőrült, nyüszítő forgását, nép-Sancho, nép-Sanchók adják rá áldását. . .

Szabadságod csak érzelem. Igazságod mind egyszerű: a kenyér az kenyér, s bor: a bor, s mindenkinek jusson a jóból,

mert jár neki, mert ember, és nem léphet ki a sorból.

Én, a bús lovag, az élet ópiumától terhes, ólmos a vágtám, torkom tenger-orkánt nyeldes, de álmaim vásznán, tudja az Úr, nincs más, te vagy, szilárd-Sancho, Sancho, te munkás, villanyszerelő, gépész, földmíves, ács, teremtő- kezű névtelen Sancho, egyetlen-hivatású, régi és új, máról holnapra tengő, s én, az örök lovag, a Művön elmerengő, oldaladon bukdácsoló, megrendült nemes, hogy szerződésünk igaz legyen s szeress,

Sancho, te föld, Sancho, te szent, Sancho, te nép, pulzusodra, az örök-lüktetőre

teszem kezem, nézek a vészek után is jókedvű szemedbe.

Te csak vagy, aki vagy. Előre!

5

És szólt a varázsló:

— Fáj a némaság,

a csizmatalppal földbe taposott hóvirág!